A most bemutatandó regény egy igaz történet a hitről, a szeretetről és a reményről. Ha egy mondatban össze kellene foglalnom a regény lényegét akkor az előző mondat lenne a legtökéletesebb jellemzés róla.

Főszereplőnket Colton Burpo-nak hívják és a regény keletkezésekor mindössze 4 éves volt. Sajnálatos módon perforálódott a vakbele és az orvosai elég későn vették észre, hogy miről is van szó. Fontos még azt is elmondani, hogy a szülei nagyon vallásosak sőt édesapja egyben lelkész is. A fiatal kisfiú élet-halál között lebeg, de csodáltos módon életben marad. Gondolhatnánk, hogy jó-jó csak be kell kapcsolnunk a TV-nket és már is egy csomó hasonló történetet láthatunk és hallhatunk, hogy mennyi igazságtartalmuk van az megint egy másik kérdés.

De a mi történetünkben a szörnyű kórházi élémények után kezdődik az igazi "csoda". Majdnem egy év is eltelik, mire a kis Colton el kezd arról mesélni, hogy amíg műtötték addig angyalok énekeltek és Jézus vigyázott rá. Közben olyan dolgokról mesélt amikről igazából nem is tudhatott volna (megmondta pontosan, hogy az apja imádkozott az egyik szobában, az édesanyja pedig kinn a folyosón telefonált a rokonak és a műtőorvosa nevét is megmondta). Később időről-időre a mennybéli tapasztalatairól is beszámolt. Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem szeretném leírni az összes élményt, amit a kis Coltont elmesélt, de higgyjétek el megdöbbentő dolgokat tár elénk. Gondolom, majd Ti is a következő kérdéseket fogjátok feltenni: Tényleg igaz lenne? Láthatta a kisfiú a mennyországot? Találkozott és beszélt Jézussal? Bevallom először nagyon nehezemre esett elhinni, de egy ekkora gyerek miért füllentene? Semmi értelme és szép lassan arra a következtetésre jutottam, hogy Colton Burpo járt és látta a mennyországot. Aki hisz Istenben és a mennyországban az ennek a könyvnek a segítségével megerősítést nyer, aki pedig nem hisz az talán ha nem is nagyon de egy picit hívővé válhat.

Úgy gondolom egy lélekemelő regény a szeretetről, hitről a reményről. A könyv nyelvezete egyszerű és könnyen érthető. Mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a végtelenül pozitív  regényt.

Jó olvasást!

Egy nem mindennapi, izgalmas (néha szörnyű és hátborzongató) szakirodalmat szeretnék bemutatni.  Elfogult vagyok, hiszen a már elhunyt szerző nem csupán könyvtáros volt, hanem mellette hobby történész is (Én már ekkor tudtam, hogy imádni fogom ezt a könyvet!). Mint, már a címe is mutatja a Vadnyugat történetéről olvashatunk, és az indián háborúkról, de nem akárhogyan, hanem az indiánok szemszögéből bemutatva az eseményeket. Érdekes és alapos munka, amit Dee Brown megalkotott és véleményem szerint az általa kiválasztott szemszög közelebb áll a valósághoz, mint mondjuk amit a régi spagetti westernekben megismerhettünk.

A mű időrendben halad és külön-külön bemutatja nekünk a különféle indián törzseket. A műben rengeteg korabeli forrást felhasznál, régi jegyzőkönyveket, ítéleket, katonai jelentéseket is. Értékes és érdekes anyagok ezek, hiszen sokszor kiderül belőlük, hogy valóban a "fehérek" mit is gondoltak az indiánokról. Két példát szeretnék hozni: az egyik arról szólt, hogy az egyik amerikai képviselő felháborodottan írt társának, hogy inkább ólommal tömné ki az indiánokat, mint, hogy tárgyalásba bocsátkozzon velük; a másik hasonló jellegű forrás amin megütköztem egy katonatisztől származik, aki ki kéri magának, hogy nem háborúzhat az indiánok ellen, hiszen a seregét azért állították fel, hogy indiánokat öljön. Megdöbbentő gondolatok ugye?- és ekkor már a 19. században járunk.

Dee Brown bemutat számunkra minden komoly harci cselekményt, háborúkat, hadjáratokat. Olvashatunk a Sand Creek-i mészárlásról, ahol nagyrészt öregeket, asszonyokat és gyerekeket öltek meg részeg katonák. De ugyanilyen szörnyű események történetek Camp Grant-nél, Washita-nál, vagy Wounded Knee-nél. Sajnos azt kell, hogy mondjam ezek szabályos népírtások voltak, tudom, hogy erős a kifejezés, de ez az igazság, sőt, ha elolvassuk a könyvet, akkor az is kiderül, hogy sajnos a cél sem volt más.

Rengeteg ígéret, rengeteg hazugság és az indiánok még mindig tudtak hinni a fehér embereknek, de a cél a teljes megtörésük és elpusztításuk volt. A nekik kínált szerződéseket szándékosan félre fordították számukra és bagóért hatalmas földeket adtak el. De később mindidg több és több föld kellett. Bölényeiket szisztematikusan kiírtották. Ha egy indiánt megöltek a törvény nem tett semmit, de ha egy fehér embert megöltek, akkor egy egész sereg is elindulhatott egy törzs ellen büntetésképpen. Szomorú történet ez Amerika felemelkedésésről. Érdemes mindenkinek kézbe vennie ezt a könyvet, aki szeretne többet megtudni az indián háborúkról és ezekről a hátborzongató eseményekről. Értékes tapasztalatokat lehet szerezni általa a korabeli Amerikáról, gondolkodásáról, felfogásáról. És lehet, hogy napjainkban ez a világ nincs is olyan messze? Ezt mindenki döntse el maga.

Dee Brown könyve már a megírásakor komoly vitákat váltott ki és rengeteg támadás érte. Hiszen szembement az akkor oktatott amerikai történelemmel. Lenézték és művét silánynak mínősítették, zagyvaságnak tartották. (Pedig páran tanulhatnának tőle, hogy hogyan kell tudományos alapossággal és mégis közérthetően megírni egy szakirodalmi munkát.) De az igazság az ő kezében volt és munkája már lassan a 19. kiadást éli meg, ezzel is méltó emléket állítva magának és minden indiánnak, akik ezekben a szörnyű időkben távoztak el a szellemvilágba.

2007-ben az HBO meg is filmesítette a könyvet.

Talán zárszónak annyit lehetne és kell mondani, hogy érdemes elolvasni és okulni belőle.

Jó olvasást!

Egy nagyon érdekes munkát szeretnék jelen ajánlómban bemutatni, amit talán a fülszöveg és a szerző első gondolatával lehet a legjobban leírni. Íme: "Ez nem regény. Nem is elbeszélés. Ez egy történet." Bevallom nem tudom én sem jobban megfogalmazni, mint Baricco, talán annyival egészíteném, ki, hogy ez egy gyönyörű történet a férfi és nő között létrejövő kapcsolatról (abban rejlő feszültségekről, érzelmekről vágyakról?).

Főszereplőnk egy Hervé Joncour nevű fiatalember, akit édesapja katonatisztnek szán, de ekkor betoppan az életébe monsieur Baldabiou, aki mindent megváltoztat. Remek üzletember, aki meglátja a fantáziát Joncourban. Selyemmel foglalkoznak és egy hernyóbetegség folyamán, Hervé azt a feladatot kapja, hogy utazzon Japánba, ahol hernyókat lehet vásárolni. Japán ekkoriban még a teljes elszigeteltség politikáját folytatja, az idegenek és az idegen kereskedők egyáltalán nem szívesen látott vendégek az országukban. Hervé ügyesen üzletet köt, de valami meg is változik benne. Egy szempár egy lányos arc és főhősünk már nem is olyan biztos a saját életében.

Itt meg kellett állnom a könyv olvasásában, egyszerűen túl sok gondolat kavargott a fejemben. Tényleg elég lenne egy találkozás, hogy minden a feje tetejére álljon? Elég egy pillantás, nem kellenek játszmák? Képesek vagyunk a vágyainkért feladni az egész életünket? Meddig vagyunk képesek elmenni?- Nem találtam a válaszokat.

Baldabiou-ról is kell külön ejtenem néhány szót. Ritkán jelenik meg a könyvben és ettől talán még különlegesebb a személyisége. Nem szereti a komoly beszédet, de mégis egy komoly üzletemberről van szó, aki komolyan veszi az életet.

A kedvenc párbeszédem szerintem az egész történetét jól összefoglalja (Baldabiou és Hervé között): "- Különös fájdalom (Halkan.). -Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni."

A történet nagyon rövid és ezért nagyszerű. Nem akar nagy szavakat használni csak megmutatni akar nekünk emberi érzelmeket, amik valószínűleg az ősidők óta velünk vannak. Háborúkat indítunk a nevében, egész addigi életünket képesek vagyunk feladni érte, ez pedig nem más, mint a szerelem.

Egy különleges elgondolkodtató "történet". Mindenkinek csak ajánlani tudom, nem fog csalódni! Jó olvasást!

Töredelmesen be kell vallanom, hogy miután elolvastam Bíró Szabolcs: Az utolsó vörös barát című könyvét, akkor egy kicsit a rabjává váltam. És már a könyv végén olvastam, hogy hamarosan olvasható a Ragnarök című regénye is. Így nem véletlen, hogy a bejegyzések sorában ismét egy Bíró Szabolcs munka kerül terítékre, de elöljáróban elárulok annyit, hogy senki nem fog csalódni.

Korábbi regényei a lovagkorba kalandoztak minket, de most témát váltott (és milyen jól!) és egy ízig-vérig északi viking történetbe csöppenünk bele. Mostani munkája nem elsősorban regény, saját meghatározása szerint egy történelmi fantasy. Annyiban igaz, hogy legendák keverednek a műben és a főgonosz is egy sárkány, aki hőseink faluját elpusztítja.

A megmaradt harcosok útra kelnek, hogy legyőzzék és bosszút álljanak a sárkányon. Rengeteg megprobáltatáson kell majd átesniük. Közben megismerhetjük a barbár északi emberek viselkedését, jellemét, szokásaikat. Útjuk, hosszú és kimerítő, de ráadásul még üldözik is őket, ezzel is tovább nehezítve a helyzetüket. Későbbiekben azt is megtudhatjuk, hogy Artúr király legendája hogyan keresztezi hőseink útját. Végül sikerül bosszút állni? Megtalálják a sárkányt? Természetesen ezeket a kérdéseket nem válaszolhatom meg, de lesz pár csavar a regényben azt megígérhetem. A mű jól megírt, a nyelvezete könnyen érthető, a cselekmény fordulatokban gazdag (sokszor nem azt kaptam, amit előre gondoltam!). Számomra a fantasy és a kalandregény keverékének tűnik a mű, de a legfontosabb, hogy szórakoztató és remek kikapcsolódást biztosít. Sok mindent megismerhetünk magáról a viking kultúráról és istenekről is hiszen a műben sokszor szóba kerülnek. A szerző a rá jellemző alapossággal meg is magyarázza az idegen neveket fogalmakat is.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeretne egy kicsit kikapcsolni, ellazulni és van kedve részt venni egy jó kis északi kalandban!

Hosszú várakozás és halogatás után sikerült elolvasnom a Kelet oroszlánjána folytatását. Így végre teljes képet adhatok Bíró Szabolcs e magyar történelmi regénysorozatáról.

Az első kötet úgy zárult, hogy Attila Károly Róbert első lovagja lett. A második kötet itt veszi fel a történet folytatását. A háború tovább folytatódik a kiskirályokkal szemben. Természetesen úgy, mint az első kötetben a szerző igyekszik, hogy minden eseményt történelemhűen adjon vissza számunkra, de ha mégis (mivel egy regényről van szó!) kitalál hozzá elemeket, azt hátul összegzi és megmagyarázza az olvasóknak. Elsősorban ennek a kötetnek Attila a főszereplője, aki amaellet, hogy a király első lovagja egyben templomos lovag is. Erre a korra esik a Templomos Lovagrend igazságtalan feloszlatása is, ami szépen bele is van fűzve a regénybe. Bele láthatunk Attila lelki vívódásaiba is, hogy hogyan döntsön és megismerjük azt is kifogja megmenteni saját magától. Megismerkedhetünk arról is, hogy a tartományurtak milyen szövetségre léptek egymással vagy a királlyal. Itt kicsit olyan érzésem volt, mintha a magyar Trónok harcát olvasnám, remekül fel van fűzve a történet, izgalmas, letehetetlen. Azt is megismerhetjük a regényből, hogy a szerző, hogyan is képzelte el Károly Róbert alakját, milyennek is képzeli el a lovagkirályt.

Minden fontos elem megtalálható benne, ami egy jó töris regény hez kell, szerelem, háború, árulás, viszályok, egyszóval tökéletes. Minden korosztálynak nyugodt szívvel tudom ajánlani.

Bíró Szabolcs egy fiatal és tehetséges kortárs magyar szerző, bízom benne, hogy még megörvendeztett minket pár hasonló magyar történelmi regénnyel. Szívesen ajánlanám iskoláknál ajánlott irodalomként, lehet, hogy több kedv lenne az olvasásra is, de természetesen ez az én szubjektív véleményem.

Robert Capa a legendák embere, egy karakteres cím egy karakteres emberhez. A szerző Kincses Károlynak is az egyik kedvence Capa, mint nekem. Munkájában arra vállalkozik, hogy a különböző a személyéhez kötödő legendákat bemutassa és megpróbálja megmutatni az igazságot számunkra. Nem könnyű feladat, de annyit előrevetítenék, hogy alapos munkájának köszönhetően kirajzolódi előttünk a kiváló fotós életrajza, minden köntörfalazás nélkül a tényekre alapozva, a legendák megemlítésével és eloszlatásával.

Először bemutatja családját, fiatal éveit, a spanyol polgárháborútól egészen Indokínáig, halála színhelyéig bezárólag. A könyvet Robert Capa képei színesítik, amelyek a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében találhatóak meg. Természetesen foglalkozik az egyik leghíresebb képével, a milicista halálával is. Ennél a résznél egy kicsit elszomorodtam, mivel saját szülőföldjén a 2000-es évek elején a helyi lapok még mindig arról vitatkoznak, hogy a kép hamis-e. De - ahogy a szerző írjai is - arra a cikkírók nem vették a fáradságot, hogy körbejárják a kérdést, hanem ami eszükbe jutott azt leírták. Bevallom őszinrén nekem ez így nagyon magyaros hozzáállás... Nem hiszem, hogy kardinális kérdés lenne, amikor a kép egy világszimbólum lett.

Élete kalandos volt és a mai napig nagy érdeklődés veszi körül. Méltán lehetünk mi magyarok is büszkék rá, én személy szerint az is vagyok. A kiadvány remekül megírt és lebilincselő, rengeteg izgalmas adatot és eseményt megtudhatunk Robert Caparól. És mitől legendás? Attól, hogy 1954 óta mit sem lankadt az érdeklődés iránta. Érdekes adalék még utóéletéhez, hogy képei még Steven Spielberget is inspirálták, aki Ryan közlegény megmentésének partraszállós jelenetéhez az ő képeiből merített ihletet.

Mindenkinek nyudot szívvel ajánlom a könyvet, akit hatalmába kerített Robert Capa szelleme és személyisége. De annak is, aki csak többet szeretne megtudni az életéről.

Jó olvasást kívánok hozzá.

Lassan teljesen egyértelművé válik, hogy Robert Capa az egyik "hősöm", hiszen jelen könyvajánlómban is egy róla szóló könyvet szeretnék bemutatni.

A könyv egy spanyol írónő tollából származik, aki fülszövegében csak annyit jegyez meg, hogy "Spanyolország legalább egy regénnyel tartozik neki." De ne higyjük, hogy ez a regény csak ő róla szólna, hanem Gerda Taro-ról is, élete első (és talán egyetlen) igazi szerelméről. A valós tényekre épülő regény Párizsban kezdődik, ahol a főhőseink először fognak találkozni és még nem is sejtik, hogy életük innentől elválaszthatatlanul összefonódik.  A történet az 1930-as években játszódik, amikor Hitler és a fasizmus egyre erőteljesebb méreteket ölt Európában, miközben szépen lassan kibontakozik előttünk kettejük szerelme. Időközben kitör a spanyol polgárháború és főhőseink számára egy percig sem kérdés,hogy ott van helyük, harcolniuk kell a fasizmus ellen, tudósítaniuk kell a világnak, hogy mi történik spanyolföldön. Mint minden munkájában elhivatott ember, ők is ugyanúgy dolgoztak: az első vonalban kellett lenniük, a legjobb képet nekik kellett elkészíteniük, bármi is legyen az ár. Természetesen az írónő nem hagyta ki a művéből azt a jelenetet sem, amivel Capa elindult a világhírnév felé, ez pedig a milicista halála nevű képhez köthető.

A könyvben a kedvenc bekezdésem, amikor a fotóriporter szerepéről ír az egyes háborúkban. Több nagy háborúból is hoz példát, hogy milyen sokkoló és világhírű kép készült, de a fotósok nem tudtak igazán örülni a sikerüknek, ahogy az írónő fogalmaz nem lehet ezt úgy csinálni, hogy egy részed ne maradjon ott a háborúban. Számomra a következő példa volt a legmegrázóbb: "1994-ben Kevin Carter Afrikában készített egy képet egy éhségtől összeeső szudáni kislányról, akit keselyű figyel, alig egy kilométernyire az ENSZ élelmiszersegély-elosztó pontjától. A fényképért Pulitzer-díjat kapott, majd egy hónappal később öngyilkos lett."

A háború borzalmai mellett egy hektikus szerelem is kirajzolódik előtttünk, aminek tudjuk, hogy mi lesz a vége. Szerelmi regény, de sokkal több annál, két fiatal szerelmes története a történelem második nagy kataklizmájának előszobájában, Spanyolországban. A regény tele van szép és megható hasonlatokkal, tényleg egy szerethető regényről van szó. Az írónő megemlíti, hogy Capa sohasem lesz képes kiheverni Taro elvesztését, én úgy érzem van benne valami, de ezt mindenki döntse el maga. Kiváló regény a szerelemről és a történelem viharáról, mindez egyben tálalva.

Jó olvasást mindenkinek!

Jelen könyvajánlómban egy kortárs olasz regényt szeretnék bemutatni. Massimo Gramellini ebben a regényben a saját  élettörténetét mutatja be számunkra.

A történet egy kilenc éves kisfiú (Massimo) hálószobájában kezdődik. Sajnos, arra ébred, hogy édesapját két mentőtiszt kíséri ki a szobájából, de később kiderül, hogy nem is vele van a legnagyobb baj, hanem édesanyjával, aki azon az estén elhunyt. A cselekmény lényegében itt kezdődik és az író gyermekkori megpróbáltatásai is. Remekül írja le nekünk a gyermekkorri élményeit, harcait másokkal és saját magával. Az egyik kedvenc jelenetem is a könyv elejéről való. A helyi pap lesz az, aki közli vele, hogy édesanyja a mennybe költözött, majd közli vele, hogy imádkozzanak együtt a lelkéért. De a kicsi Massimo teljesen más imát mond, mint a pap. Kb így hangzik: "Isten Ő az én Anyukám. Add vissza Nekem vagy vigyél engem is.  Becsukom a szemem addig döntsél. Ámen"- Szerintem csodálatosan írja le, hogy adott pillanatban egy ekkora gyerek fejében ilyen helyzetben mi játszódik le. A szerző végig vezet minket egész életén a kamaszkortól egész felnőtt koráig. Láthatjuk a szerelmi kalandjait, egyetemi lázadásait, apjával való küzdelmeit, első házassága kudarcát. És mind-mind a szeretett anya, a fel nem dolgozott trauma áll a kudarcok mögött. Hősünk sportújságíró lesz, majd később a jugoszláv háborúban haditudosító lesz és Szarajevóban újabb trauma éri. Ismét bebizonyosodik a háború értelmetlensége, amikor egy kórházban síró és könyörgő anyákkal találkozik, hogy feljutathassák a gyerekeiket a Londonba induló ENSZ repülőre. Nem látja az élet értelmét és szépségét, de a végén eljön egy nő, aki kivezeti ebből. Bár az igazi csattanót a könyv végén kapjuk meg, ami az egész történetet alapjaiban változtatja meg.

Úgy gondolom, aki elolvassa ezt a regényt a végén rengeteg kérdése lesz, rengeteg érzés fog kavarodni benne. Remek stílusban megírt, könnyen olvasható mű. Rengeteg érzelemmel, komoly gondolatokkal. A szerző gyönyörű emléket állít édesanyjának és saját magának is. Méltó a könyv arra, hogy bemutassa, milyen nehéz talpra állni egy szülő elvesztése után, főleg egy kilenc éves fiú számára, akinek semmilyen olyan nő nem marad a közelében, aki szeretetet adhatna számára. Felkavaró, élménydús, megható. Mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani!

Jó olvasást!

Jelen könyvet azért is vettem kezembe mivel ebben az évben 2014-ben emlékezünk meg az első világháború századik évfordulójáról. Maga a könyv már nem fiatal hiszen a szerző már 1920-ban megírta (naplói segítségével) ezt az első nagy világégésről szóló munkát, amit most végre magyarul is elolvashatunk.

Ernst Jünger maga is részt vett az első világháborúban, egyszerű frontkatonaként kezdte, majd egészen hadnagyi rangot és több magasabb kitüntetést is kiérdemelt. A könyv, mint már a bevezetőmben is említettem nagyrészt a háborús naplóiból formált irodalmi igényű regénnyé vált. A cselekmények a nyugati fronton játszódnak, ahol a legtöbb nagy ütközetben részt vett. Ami engem a legjobban meglepett az a tárgyilagosság, ahogy az eseményeket leírja. Ne várjunk komoly mély lélekábrázolásokat, mint mondjuk Remarque: Nyugaton a helyzet változatlanjában (Remarque-ra még később egy mondat erejéig visszatérek!), akiről még Jünger beszél nekünk, hogy mit szeret, hol ismerte, a következő mondatban már azt olvashatjuk, hogy egy srapnel találat következtében valamelyik lövészárok aljában elvérzett. De nincs idő merengeni, mert közben a roham vagy a védekezés folytatódik, nincs idő sokáig rágódni. Az író ezt a nyomasztó légkört, remekül tárja elénk. Külön élményszámba megy, a lövészárkok életéről szóló fejezet, az állandó várakozás, az állandó készenlét és az állandó feszültség, amely végig kíséri a regényt. Megismerkedhetünk azzal a jelenséggel is, ami jellemző volt az első világháborúra, még pedig a láthatatlan ellenség. Tűzérség, gránátok, srapnel, egy-egy golyó és utána a Halál. Szemünk előtt rajzolódik ki az a rengeteg ember, aki a halálba vonul, temetetlen halottak mindenütt, a tűzérség pedig tovább ront a helyzeten, sok történész kimondta és Jünger is kiválóan tárja elénk ez már ízig-vérig anyagcsata és maga az ember az anyag. Egyik kedvenc jelenetem a könyvből, amikor Jünger már hadnagyként rohamra készül és a következő gondolatát osztja meg velünk: "Jobb egy gyenge ember akinek a helyén van a szíve, mint egy erős ember, aki gyáva."

A regényből a háború összes borzalmát első kézből visszakapjuk egy korabeli tudosítótól. És, hogy Remarque-ra visszatérjek, a könyv végén található remek tanulmányból (Csejtei Dezső-Juhász Anikó: Fronthengermű-tollhegyen) tudtam meg, hogy Remarque mielőtt megírta világhírű regényét a Nyugaton helyzet változatlan-t előtte olvasta Jünger regényét és sok elemet merített belőle. Méltó emlékezés a regény az első világháborúra. De fontosnak tartom megemlíteni, hogy mit sem ér az emlékezés, ha a tanulságokat nem vonjuk le és belelépünk ugyanazokba a hibákba, amiket már elődeink is elkövettek. Sajnos, ahogy esténként a híradót nézem, könnyen lehetségesnek látom, hogy a világunk nem tanult és nem is tanul semmit a történelemből és sodródik egy újabb világégés felé. (Ne legyen igazam!) Bízok benne, hogy még minden megváltozhat és ezeknek a regényeknek az ismerete is segíthet, hogy egyénileg megismerjük és tudjuk, hogy több hasonló eseményt már a jövőben nem szeretnénk megélni.

Jó olvasást kívánok Mindenkinek!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi gondolat kering a fejemben. Minden egyes bejegyzésmet azzal kezdem, hogy leírom, hogy szép vagy szakirodalomról van szó, de most sajnos bajban vagyok, mert ennél a könyvnél nem sikerült eldöntenem. Szakkönyvnek mondható, mert rendőrségi jelentésekből, interjúkból épül fel és minden szereplője valódi, de a stílusa alapján regénynek nevezném. Tehát engedjétek meg nekem, hogy ezt a munkát egy dokumentumregénynek nevezzem.

Főszereplőnk Mike Serio és kutyája JJ. De JJ nem akármilyen kutya volt, hanem egy igazi véreb. Mike és JJ Salt Lake City-ben éltek és dolgoztak, bár a történetük természetesen nem ilyen egyszerű. Gondoljuk csak végig, melyik kutyafajta az, amelyik egyből eszünkbe jut, ha megkérdezik, hogy rendőrkutya? Tízből kilencen rávágnák, hogy a németjuhász az. Na hát nem tévedünk nagyot, mert a rendőri szervek is nagyon sokáig csak ezt az álláspontot fogadták el nagyon sokáig. Serio rendőr lesz az, aki bepróbálja bizonyítani, hogy egy véreb igenis hasznos lehet a rendőrség számára. Eleinte nem nagyon hisznek neki és a többi kutyásrendőr sem kedvelte meg túlságosan, de az idő és JJ eredményei bebizonyítják, hogy a vérebek igenis alkalmasak a rendőri munkára. Sok történetet olvashatunk, amiket JJ-nek sikerült megoldani és olyanokat is amelyekte sajnos nem sikerült megoldania. Itt megállnék egy pillanatra, a megoldatlan eseteknél, valahogy a médiában mindig nagyobb hangsúlyt kaptak, ami sem a rendőrőknek, sem a kutyáknak nem tett jót.

Nagyon sokat meglehet tudni, a rendőri munkáról, sőt a kutyás rendőrök munkájáról. Amellett, hogy a média jobban odafigyel, az olyan esetekra, ahol bevetik a kutyákat, még a munkájuk is veszélyesebb, mivel a pórázt kell tartania, a fegyvere helyett. Egy sikersztori JJ története. Akinek köszönhetően sikerült egy sztereotípiát levetkőzni és egy hatékony "eszközt" kihasználni.

Még szót szeretnék ejteni arról, hogy mi lesz az örgedő kutyákkal. Sajnos sokszor kezeléseik drágák, nehéz elhelyezni őket stb... Kicsit az az érzésem volt, hogy Úristen tényleg eszközként használjuk őket, ha pedig megöregedtek akkor jobb ha gyorsan elmennek. Remélem nincs igazam, a könyv legalábbis megpróbál ezzel a gonddal is megküzdeni.

Izgalmas, tanulságos könyv, mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani. Jó olvasást!