Korábban már mutattam be olyan könyvet, amely a második világháború Csendes-óceáni hadszínterén játszódott. Az a könyv, a Szomorú hősi halál japán katonák és Kuribajasi Tadamicsi levelei, emlékei alapján mutatta be az Iwo Jima szigetéért folytatott elkeseredett küzdelmet. Napjainkban már tudjuk, hogy az amerikai katonák, tengerészgyalogosok mérhetetlen ellenszenvet érzetek a japán katonák iránt, hiszen inkább vállalták a sokszor már értelmetlen halált a megadás helyett. Az amerikaiaknak és a nyugati gondolkodású embereknek ez felfoghatatlan viselkedés volt, de még mai szemmel is nehéz felfogni ezeket az eseményeket, történéseket.

A jelen könyvajánlómban E. B. Sledge amerikai tengerészgyalogos visszaemlékezését lehet elolvasni, ami legelőször 1981-ben jelent meg. A könyv több szempontból is nagyon fontos, egyrészt egy olyan ember visszaemlékezése, aki két nagy Japán elleni hadjáratban részt vett és emlékeit, tapasztalatait saját Bibliájába jegyezte le folyamatosan. (Sledge a Peleliu és Okinava szigetek elleni amerikai offenzívákban vett részt, mint aknavetős tengerészgyalogos.). A könyv másik hatalmas erénye az őszintesége. Sledge minden megpróbáltatásról, eseményről, a japánokról, saját tisztjeikről teljes őszinteséggel vall.

A könyv elején ír arról, hogy milyen fiatalon és korán belépett a hadseregbe. (Megfigyelhető, hogy rengeteg fiatal amerikai érezte úgy, hogy hadba kell vonulnia országa érdekében.) Ír a kiképzés élményeiről és arról hogy milyen felfokozott állapotban várták azt, hogy megütközhessenek a "nippekkel" (szlengesen így nevezték a japán katonákat). A könyv első fele a Peleliu szigetéért folytatott küzdelmet mutatja be. Az amerikai hadvezetés úgy gondolta, hogy gyorsan, egy hét alatt az amerikaiak kezére kerül a sziget, ennek ellenére több hónapnyi küzdelem és hatalmas véráldozatok árán került csak a sziget amerikai fennhatóság alá. A meglepetést az okozta, hogy a japán hadvezetés taktikát váltott és a partmenti banzai rohamok helyett mélységi, az utolsó emebrig tartó védekezésre rendezkedtek be. A történészek a mai napig vitatják, hogy egyáltalán szükséges volt-e Peleliu elfoglalása, nem lehetett volna csak egyszerűen kikerülni. Sledge visszaemlékezése hűen mutatja be, hogy művelt tanult emberek, hogyan tudnak elállatiasodni és lesznek képesek végrehajtani a legbarbáribb, emberinek nem nevezhető cselekedeteket. Természetesen ez nem csak az amerikaiakra igaz, hiszen a japánok olyan vad és kegyetlen harcmodort folytattak ellenük, hogy a reakciójuk egyáltalán nem meglepő. (Például holttestek meggyalázása, hordágyvivők lelövése, öngyilkos akciók).

A másik hadszíntér Okinava szigete volt, ami mindig is az ősi Japán földjéhez tartozott, ennek a tudata és a Peleliu-i tapasztalatok nem sok jóval kecsegtették a tengerészgyalogosokat, és ezen félelmük a későbbiekben be is igazolódott. Sledge százada a hadjárat végére 150 %-os veszteséget szenvedett el. Az újoncokat már állományba se vették, mert mire a papírok megérkeztek az áthelyezésről addigra nagyrészt mind megsebesültek vagy meghaltak. A hadjáratok, mind fizikailag, mind pszichikailag nagyon megterhelőek voltak. Sokszor nem volt lehetőség a halottak elföldelésére, így a katonáknak sokszor végig kellett nézniük, ahogy bajtársuk vagy egy ellenséges katona a természet körforgásába visszakerülve oszlásnak, bomlásnak indultak. A veszteségek és az elhúzodó hadjáratok jelentős mértékben megnehezítették az amerikaiak dolgát. Ami a későbbiekben elvezetett ahhoz a döntéshez is, hogy az atombombát be kell vetni Japán ellen...

Sledge történetét az HBO minisorozata, A hős alakulat (The pacific) című sorozat is feldolgozta. Érdekes és értékes olvasmány a háború pokláról és sokszori értelmetlenségéről, és megprobáltatásairól. E. B. Sledge 2001-ben távozott az élők sorából, de élményeit és tapasztalatait ránk hagyta, hogy okulhassunk belőle. Soha ne akarjunk egy lövészgödörben gubbasztani és ne akarjunk embereket gyilkolni. Az élet egyszerűen nem erre való.

Jelen könyvajánlómban egy könnyedebb stílusú második világháborús szakirodalmat mutatok be. A cím is mutatja, hogy a szerző 12 különleges alakulatot mutat be a második világháború történetéből. Amikor a címet először megláttam egyből a Piszkos tizenkettő című film jutott eszembe és a könyv elolvasása után már biztosan merem mondani, hogy nem véletlenül.

Hiszen a könyvben olyan alakulatok és olyan emberek életéről lehet olvasni, akik valami újat, valami váratlant hoztak a háborúba. A könyvben 12 különleges vezetőről, katonáról olvashatunk: Anders Lassen (Különleges Vízi Század); David Stirling (Különleges Légi Szolgálat); Edson Raff (82. légi szállítású hadosztály); Evans Carlson (Tengerészgyalogos kommandósok); Robert Frederick (1. Különleges Szolgálati Alakulat); Paddy Mayne (Különleges Portyázó Század); Ralph Bagnold (Mélységi Sivatagi Csoport); Junio Valerio Borghese (Tizedik Könnyű Flottilla); Friedrich August von der Heydte báró (Fallschirmjager); Adrian von Fölkersam (Brandenburgiak); Orde Wingate (Csinditek); Charles Hunter (5307. vegyes alakulat). Ezekről a kiváló vezetőkről egy-egy igényes fotó is bekerült a könyvbe, tovább színesítve azt.

12 név, 12 életút. A szerző rávilágít, hogy milyen tehetséges katonákról is van szó, mi is volt a szerepük a második világháborúban és milyen eredményeket sikerült elérniük a háborúban. A szereplők között találunk birteket, amerikaiakat, olaszokat és németeket is. Egy-egy fejezet elolvasásával egy-egy újabb harcteret is megismerhetünk a második világháborúból. Aki kézbe veszi ezt a könyvet az ne számítson arra, hogy a világháború nagy és sorsdöntő ütközeteiről fog olvasni, ez a könyv a háború egy másik rejtett oldalát fogja számunkra megmutatni. A könyvben komanndósokról, gerillaharcosokról, szabotázs akciókról fogunk olvasni. Nyílván ez a fajta hadviselés rendkívül veszélyes, hiszen olyan terepen kell tevékenykedni, harcolni, ahol az ellenség az úr. De a könyv remekül bemutatja azt is, hogy a legelső és egyik legnehezebb feladat az volt, hogy a hadvezetés egyáltalán elfogadja a terveket, az ötleket és a kommandós egységek felállítását. A felső hadvezetés elég ferde szemmel tekintett a kommandós egységekre és a gerillaharc modorra. Pedig a tapasztalatok vagy a technikai újítások, amiket használtak, hihetelen mennyiségű és értékű előnyt jelentettek a harcoló feleknek. Az életrajzok erről is szomorú tanúbizonyságot tesznek, hiszen ezen remek vezetők közül sokat félretettek vagy egyszerűen csak elfeledtek. Pedig jól kirajzolódik a könyvből, hogy a különböző komanndósakciók jelentős mértékben megnehezítették minden harcoló fél dolgát és jelentős mértékben hozzájárultak a katonai sikerekhez még ha ez sokszor ki sem derült.

Bátor emberek, bátor történetei ezek, akik szívósak voltak, mindig elöljártak és mindig harcra készen álltak. Érdekes és tanulságos könyv, hogyan fejlődtek ki az elit kommandós alakulatok, amelyektől a különböző hadvezetések nem mindig voltak elájulva, de sikereik tagadhatatlanok. Sőt, gondoljunk csak bele, a mai hadviselést már el sem tudnánk képzelni jól képzett elit feladatokra kiképzett alakulatok nélkül.

Kár, hogy a magyar kiadásban rengeteg az elütés és a szókihagyás, ez egy kicsit bosszantó, de a mű értékéből nem von le.

Jó olvasást!

Jelen könyvajánlómban egy számunkra különleges, egzotikus világba kalauzollak benneteket. A történet (jobban mondva újságcikkek, tanulmányok) a második világháború és az arab-izraeli háború után zajlanak. Az újságcikkek Irwin Shaw tollából származik, aki egy körutazás keretében járta be a születőfélben lévő országot.

Visszatérő vendégünk Robert Capa is feltűnik a könyvben, igaz most csak 94 Izraelben készült fotójával teszi színesebbé Irwin Shaw leírásait. A korábban bemutatott Orosz napló is egy útleírás volt, ahol Steinbeck és Capa együtt utazott el Oroszországba és készült el egy remek úti beszámoló. Ez a munka annyiban más, hogy külön-külön jártak Izraelben, de annyira összeillettek a munkáik, hogy közösen is kiadták őket. Shaw három nagy várost tekintett meg Izraelben: Tel-Avivot, Jeruszálemet és Galileat. Ezenkívül járt a Függetlenségi napi (1949.05.04) parádén.

Izrael tele van reménnyel, kihívással, akaraterővel. Rengeteg bevándorló érkezik, hogy új életet kezdjen a zsidó államban. Sokan érkeznek a koncentrációs táborokból, akik a karjukon életük végéig őrizni fogják a bélyeget, hogy honnan is jutottak el idáig. A semmiből építik föl a világukat és foggal, körömmel ragaszkodnak hozzá. Rengeteg kérdőjel is látható az életükben, vajon sikerül önálló államot felépíteniük? Sikerül életben tartani az álmukat?

A könyv betekintést enged nekünk egy számunkra érdekes és messzi világba. Sokan, sokfélét beszélnek a mai napig erről az országról. Egy biztos, az itt letelepedők hátra kívánták hagyni a múltjukat és egy új dicső jövőt kívántak építeni. Egy biztosan a szemük előtt lebegett, hogy azt a következő generációknak ne kelljen átélnie, amit ők már egyszer átéltek.

A cikkek egy épülő új államot mutatnak be, ahol a helyzet egyáltalán nem egyszerű, hiszen a környező államok nem nézik jó szemmel az Izraeli államot. A kor emberének is fontos lehetett, hogy megismerje, hogyan is zajlanak az események a Közel-Keleten, a ma emberének pedig a kialakult Izrael képén finomíthat, láthatja árnyaltabban a korabeli eseményeket. Capa fotói nem meglepő módon ismét zseniálisak, az apró részletekben meglátja a lényeget, a szépet, az érdekeset! Például a borítóképen egy idősebb útépítő munkás képe látható, aki egy koncentrációs táborból menekült meg, míg öt gyermeke és felesége meghaltak, de itt van és épít egy új talán szebb hazát.

Mindenkinek remek kikapcsolódást, nyújtó izgalmas könyv! Jó olvasást Mindenkinek!

Az írónő nem kevesebbre, mint egy komolyan tátongó űrt kívánt betölteni jelen könyvével. A feladat nemes, de egyáltalán nem egyszerű. Hiszen, ha Robert Capa nevét kiejtjük és hosszabban beszélgetünk róla, akkor nagy valószínűséggel Gerda Taro neve is el fog hangzani. Egyáltalán lehet kettejükről külön-külön is beszélni? Tovább megyek van értelme külön beszéni róluk? Egy biztos ezt egyáltalán nem könnyű megítélni.

A könyv egyértelműen Gerda életrajzát kívánja elénk tárni, de a Capával töltött ideje, szerelme meghatározó és ezt a szerző nem is hagyja figyelmen kívül. Gerda fiatal felnőttkora egyáltalán nem könnyű, hiszen Németországból a nácik előretörése miatt hamarosan távoznia kell, egészen Párizsig megy, ahol szintén nem habostorta az élet, mivel munkát nehezen vagy egyáltalán nem lehet találni. (Fontos adalék a könyvhöz, hogy 2007-ben felfedezték és megtalálták az úgynevezett "mexikói bőröndöt" amelyben rengeteg Taro-hoz, Capához és barátjukhoz Chimhez kötödő képek voltak, ez hatalmas előrelépést jelentett abban, hogy mindhármuk munkásságát, jellemét, életét megismerhessük.) Párizsban találkozott André Friedmannal a későbbi Robert Capával, akihez a későbbiekben a munkakapcsolaton kívül, komoly szerelmi szálak is fűzték. Sokszor emlegetik az ő szerelmüket, nem kevés írót, forgatókönyvírót megihletett már. Rapszódikus, határtalan, tiszta. Valahol minden ember valami hasonlóra vágyik, mindig legyen izgalmas, ne lehessen tudni ki a domináns, parázs szóváltások és mindent elsöprő szerelem. Hollywoodi, igaz?

Gerda Taro lenyügöző személyiség lehetett a maga korában, megnyerő és lehengerlő. Először felépítette Capa "mítoszát", majd a sajátján kezdett el dolgozni. És hol születik meg Gerda Taro? Spanyolországban, a spanyol polgárháború idején, amely születésének és halálának is színhelye lesz.

A könyv lineárisan, logikusan halad az események elmesélésében. Rengeteg fotóval illusztrált kiadványról van szó, ahol Gerda Taro képei, mellett Robert Capa képei is megjelennek. Legtöbbjük nem meglepő módon a spanyol polgárháborúban készült. A szerző Gerda életútjának megírása közben nem feledkezett meg arról sem, hogy a polgárháború meghatározó szerepet töltött be a mindennapjaiban, így az események leírásakor, komoly hangsúlyt fektet arra is, hogy a spanyol polgárháború egyes eseményeit korrekten elénk tárja, egészen addig a napig amikor is Gerda Taro életét veszti az egyik sosrsdöntő csatában.

Gerdat már akkoriban egyfajta hősnőként (sajnos kommunista hősnőként) példaképként kívánták beállítani. Rövid életében szinte minden megtalálható volt, a nagy szerelemtől kezdve a karrieren át, sajnos egészen a tragédiáig. Sok ember csak álmodik arról, hogy ennyire tartalmas élete legyen. Sokan állítják, hogy halálával André Friedmann is meghalt és csak Robert Capát hagyta hátra.

A könyv lebilincselő, történelmileg korrekt és nem utolsó sorban a képanyaga is lenyűgöző. Akit érdekel Robert Capa és életműve, úgy gondolom annak ez a könyv kötelező, hiszen mégiscsak van abban valami, hogy Taro nélkül talán sosem születik meg Capa.

Taro és Capa szerelme a zeneipart sem hagyta nyugodni, úgyhogy hadd ajánljak figyelmetekbe egy zeneszámot, ami alatt Robert Capa fotói láthatók és természetesen a szám is ő róluk szól: https://www.youtube.com/watch?v=RWVqtOD9D6M

Jó szórakozást és jó olvasást!

Jelen könyvajánlómban egy második világháborús fotóalbumot szeretnék bemutatni. A könyv több szempontból is kuriózum, hiszen a szerzők arra törekedtek, hogy minél több korabeli fotót megtaláljanak a Magyar Királyi 9. honvéd könnyű hadosztályról. Hiszen tudjuk, hogy néha egy darab fénykép beszédesebb mint ezer oldal. A könyvből megismerhetjük azt is, hogy sok amatőr fényképész vagy fényképezőgéppel rendelkező katona tartozkódott a fronton és az ő meglelt, feltárt képeikből tudott összeállni ez a jelenlegi könyv.

A könyv nem "történelemkönyvnek" készült, hanem egy bemutató, tájékoztató, ismeretterjesztő anyagnak. A könyvben 9 nagy fejezet található, természetesen időrendi sorrendben haladva a történelmi eseményeken. De vajon miért van kiemelve, hogy zalai honvédek? A válasz nem is olyan nehéz, egyszerűen a 9. hadosztály nagy részét nagykanizsai, zalaegerszegi, csáktornyai és keszthelyi katonák adták.

Láthatjuk, ahogy ünnepelve, mosolyogva, a családtagokkal, a szakaszok együtt fényképeszkednek és elindulnak a nagy "kaland"-ra. Láthatjuk a felkészülés és a gyakorlatozások képeit is. (A szerzők nagyon alaposak voltak, hiszen mindegyik képhez készítettek képaláírást így is könnyítve az eligazodást és persze azok a katonák is jelölve vannak, akik beazonosíthatók a képek alapján.) Majd láthatjuk a katonákat Kurszk környékén, mise közben vagy a helyi lakosokkal együtt. Látjuk őket előretörés és védekezés közben is. De sokatmondóak a kersztfákat készítő és sírásó katonák képei is. Majd a visszavonulás és hazatérés képei következnek.

Érdekesség, hogy a katonák a legtöbb képen mosolyognak, még akkor is ha egy katonai akció előtt vagy után vannak. Úgy gondolom mi emberek törekszünk arra, hogy szép emlékeket, hagyjunk hátra, a fényképekkel sem lehet más a helyzet. (Ez alól természetsen kivételek azok a képek, ahol sírt ásnak vagy keresztfákat készítenek.)

A legutolsó fejezetben a katonák portréképei találhatóak, eddig összesen 82 került elő. (Az első mondatomban jeleztem, hogy a kötet több szempontból kuriózum, igaz ez inkább nekem fontos és a családomnak, hiszen a portréképek között, a dédnagyapámé Kövesdi Jenő portréja is megtalálható. Büszkeséggel töltött el, hogy legalább egy képpel tudtam segíteni a kötetet és furcsa büszkeséget érzek dédapám iránt is, bár alig tudok róla valamit. Hát ezért is fontosak az ilyen jellegű kötetek...)

Történelem, a mi történelmünk, fényképeken őseink, rokonaink, emberek, katonák. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer lapozza át a kötetet, hiszen ha olvasott vagy hallott már a Don-kanyarról, akkor most vizuálisan is oda tudja magát képzelni. Egy-egy fénykép erejéig "velük lehet". A könyv remek kiegészítése a meglévő tudásunknak vagy éppen ez a kötet fogja meghozni a kedvet ahhoz, hogy még többet megtudjon az eseményekről. Zala megyeieknek pedig különösen jelentős, hiszen a fényképeken visszakönő katonák nagy része még egy plusz szállal hozzánk kötődnek.

Sokaktól, sokfélét hallottam erről a regényről és mindig azt mondogattam magamnak, hogy majd, majd... Aztán pár héttel ezelőtt itthon is előtérbe került nálunk, mivel egy hazai iskola ezt a könyvet adta fel kötelező olvasmányként (nem egy magyar szerző művét). Ebbe a vitába nem is kívánok beleszólni, inkább a könyvről mesélnék egy kicsit. Egy biztos, amikor elkezdtem olvasni, nagyon izgultam, hogy miért is lehet beszélni erről a nem túl hosszú történetről Kb. egy délután alatt elolvasható, és higyjétek el ha elkezditek olvasni, akkor le se akarjátok, majd rakni.

A történet egy nyolcadikos osztályban kezdődik, ahol az egyik tanuló kijelenti, hogy semminek nincs értelme. Bármit is csinálunk, előbb-utóbb vége lesz és meghalunk. Tehát az cselekszik jól, aki nem csinál semmit, hiszen semminek nincsen értelme: ezek Pierre Anthon gondolatai, aki ezek után ott is hagyja az iskolát.

A diákokban ott motoszkálnak Anthon gondolatai és valahol mélyen legbelül hisznek is neki. Egy lehetőség marad számukra, mégpedig bizonyítani az ellenkezőjét Pierre-nek. És mondhatnánk, hogy itt kezdődik a történet cselekménye. (Amit nyílván nem szeretnék most elmesélni.) Bevallom miután elolvastam a történetet, rengeteg gondolat cikázott az agyamban, kellett aludnom rá egyet, hogy meg tudjam emészetni. Fiatal gyerekeket láthatunk, akik a felnőtt lét határán vannak és egy nagyon komoly kérdéssel találják szembe magukat. Van értelme az életnek? És ha igen akkor mi az? Szerintem, ha gyerekeink csak úgy ad hoc az arcunkba vágnák ezt a kérdést, sokunkban benne ragadna a szó. Pedig talán ez életünk legfontosabb kérdése. Érdemes elgondolkodni az adható válaszokon. Kicsit úgy érzem a szerző egy enyhe társadalomkritikát is megfogalmazott a regényében a jelenlegi társadalommal kapcsolatban. Megyünk, megyünk előre, de vajon tudjuk, hogy hova és miért?

Számomra a könyv még egy félelmetes felfedezést tartogatott. A gyerekek (most itt 13-14 éves fiatalokról beszélünk) tudnak számítóak és gonoszak, könyörtelenek is lenni. Az emberekben az ősi ösztöneik, saját egzisztenciájuk védelme képes bármilyen erkölcsi, etikai normát felülírni. A bosszú pedig bosszút szül, egyre kegyetlenebb bosszút.

A dán írónő regényét először betiltották, majd 2001-ben elnyerte a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját és azóta kötelező olvasmány. Én Teller munkájt a remek, de súlyos regények közé sorolom, egyáltalán nem érzem ifjúsági regénynek, hatalmas mondanivalója van a művének, amit szerintem egy 13-14 éves gyerek nem biztos, hogy jól  értelmez(ne), de ne legyen igazam. Ebben mindenki döntsön maga, egy bizos, hogy egy remek, elgondolkodtató, tartalmas regényről van szó.

Véleményem szerint egy filozófiai drámáról van szó. Az élet értelméről, válságáról. Fontosnak tarom, hogy minél többen elolvassák ezt a regényt, mert úgy gondolom, hogy a felnövekvő fiatal generációk egyre többször fogják ezekre a kérdésekre keresni a választ. Kell értelmet és célt találni az életnek, mert különben tényleg nem marad számunkra semmi.

Jó olvasást!

Jelen könyvajánlómban egy magyar történész tollából származó első világháborús szakirodalmat szeretnék bemutatni. Mint tudjuk az első világháború 1914-1918 között zajlott, ami azt jelenti, hogy 2014 és 2018 közötti események most 100 évesek. A könyvkiadók és a kiadók sem restek, hiszen mindenki méltó módon szeretne megemlékezni a történtekről, a történelem eme fájdalmas epizódjáról. Jelen mű szerzője sem gondolkodott másként és egy nagyon érdekes és hasznos könyvvel ajándékozott meg bennünket.

A könyvben négy nagy fejezet található, az első rész a "boldog békeidők"-kel, a nagyhatalmi konfliktusokkal és 1914 végzetes nyarával foglalkozik. A második fejezetben olvashatunk az 1914-ben elkezdődő harci cselekményekről, a mozgóháború kudarcáról, az anyagcsatáról, a lövészárok háborúról és a konfliktus egész világra való kitrejedéséről. A könyv külön is megemlítendő komoly értéke, hogy a Osztrák-Magyar Monarchia kérdését a világ eseményeibe ágyazva olvashatjuk. Szerintem nagyon fontos, hogy magunkat a konfliktusba helyezve értékeljük és értelmezzük nem pedig különálló események soraként. A harmadik részben olvashatunk a politikai csatározásokról a nagyobb offenzívákról (pl. Verdun, Somme, Isonzó, Doberdó), diplomáciáról és a hátországról. A negyedik rész a háború végével és az antant diadalával foglalkozik, az összeomlással és a különböző forradalmakkal.

Ugye, mint már korábban említettem sokan és sokfélén megírták már az elsővilágháború történetét. Akkor ez a könyvt tud újat nyújtani számunkra? A válaszom határozott igen. (De nyitott vagyok mások véleményére is! :) ) A nagy fejezetek kicsi részfejezetekre, részekre vannak bontva, amelyek egy-egy fontos eseménytörténetet mesélnek el számunkra, de mindegyik végén található egy kiemelt (vastagított rész), ahol egy kis plusz érdekesség, még egy kis adalék megtalálható, gondolok itt korabeli újságcikkekre, naplóbejegyzésekre, levelekre, viccekre. Ezek a plusz adalékok megváltoztatják, feldobják a szerző mondanivalóját és nem mellékesen mutatják a munka precizitását és az író felkészültségét. Emellett rengeteg illusztrációval, korabeli fotókkal, propaganda anyagokkal, korabeli plakátokkal színesítette munkáját.

Nyílván nincs lehetősége, hogy  minden egyes témánál részletekbe bocsátkozzon, hiszen az így terjedelmes munka olyan méretűvé növekedett volna, hogy már a mérete elrettentené a leendő olvasókat. Már magában a könyvben, de a végén a bibliográfiában is rámutat a fontosabb első világháborús regényekre és memoárokra, de külön minden egyes fejezethez készített bibliográfiát, ami önmagában egy hatalmas és remekül hasznosítható anyag. Ha szépséghibáját lehet említenem ennek a könyvenk az a betűméret és a sortáv lehet, egy ekkora munkánál itt lehetett még helyet nyerni, de számomra néha nehézkes volt az olvasás, egy kicsit egybefolyt a szöveg.

Bihari Péter méltó emléket állított az első világhábórúnak, egy remek történelmi szakirodalmat hozott létre. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szeretné megismerni az első világháború történetét, aki tanulni szeretne vagy tisztábban szeretné látni a 20. század "őskatasztrófáját". A könyv egy alapmunka, de az első világháborúról szükséges egy minimális alaptudás a megértéséhez.

A szerző második nagy fejezete elé választott idézetet szeretném én is megosztani: "Ez a háború eldurvítja a szívet és a lelket, és az embert minden emberi iránt érzéketlenné teszi." Az első világháború biztosan ilyen volt, de tovább megyek, minden háború ilyen. Ezért kell ismernünk a történelmünket, a nagy háborúkat, hogy tanuljunk belőlük és ne kelljen soha többet átélnünk a borzalmakat.

Jó olvasást!

Végre kézbe kaptam az Anjouk regényfolyamának  2. kötetét a Lángmarta Délt.

Főhőseink története nem túl rózsásan fejeződött be az első kötet végén és a folytatás sem tűnik könnyűnek. Bátor Attila magányos hősként rójja az országot és keresi eltűnt családját, de vele együtt keresi igaz énjét is. Bíró Szabolcs a rá jellemző alapossággal figyelt oda a történelmi hűségre is. Olyan fontos és érdekes kérdésre is rávílágított, mint a rabszolgaság kérdése Magyarországon a középkorban. Iskolában, tanórákon mindig beszélünk a jobbágyok a parasztok helyzetéről, de mi van a rabszolgákkal? Mintha egyszerűen eltűnt volna a magyar történelemből vagy nem is létezett volna. Remek és elgondolkodtató történelmi adalék.

A regény számomra kicsit nehezen indul be, olyan mintha egy hatalmas felvezetés lenne a csúcspont előtt, de a csattanó természetesen nem marad el.

Számomra kiemelendő figura Piast Erzsébet Károly Róbert feleségének alakja. Egy intelligens, csinos királynő, aki tudja, hogyan kell a háttérből a szálakat mozgatni. A személyes történetek mellett a "történelem eseményei" sem állnak le. Subics Mladen horvát bán hatalma Horvátországban rogyadózni látszik, Károly Róbertnek eljött a megfelelő alkalom, hogy hatalmát ezen a részen is megerősítse. Még egy apró, de annál jobb és szívhez szóló részletre hívnám fel a figyelmet. Ebben a részben felbukkanik egy epizódszereplő Toldi Lőrinc és a kisfiát is megismerhetjük, aki 3 évesen vaspatkókat hajlítgat a puszta kezével! :) Remélem a következő könyvekben még hallunk róla! (Én nagyon örülnék neki!)

Ebben a könyvben kerül sor a mühldorfi csatára is, amit a lovagkor utolsó csatájának is szoktak nevezni. Lackfi István kapja azt a feladatot, hogy a magyar lovasságot csatába vezesse. Lackfi István személye az amelyik számomra nagyon imponáló. Egyrészt, a vezetői képességei és harcitudása miatt, másrészt, mert megmutatja, hogy meddig képes elmenni egy barátért.

Szólnom kell még néhány szót Lászlóról Bátor Attila gyerekkori barátjáról, aki szökésben van és több szörnyű gyilkosság is a lelkén szárad már. Keresi a helyét a világban, de rájön, hogy nem is olyan könnyű új életet kezdeni, mint azt korábban gondolta. Attila és László útjaik újra kersztezik egymást, de vajon van még visszaút?

Kalandregény, történelmi regény, de jóval messzebb mutat ez a regény ezeknél a hívószavaknál. Külön öröm számomra, hogy Bíró Szabolcs megmutatta, hogy igenis lehet írni egy izgalmas jó magyar történelmi regényt! Köszönet érte! Várjuk a folytatást!

Jó olvasást Mindenkinek!

Hosseini regénye Afganisztán egyik falujában, Sadbagban kezdődik, ahol megismerkedhetünk egy kedves tetsvérpárral: Abdullahhal és a kishúgával Parival. A regény cselekménye ott kezdődik, amikor apjuk (mivel más lehetősége nincs) szó szerint eladja kislányát egy gazdag családnak.

 Itt egy pillanatra meg is állnék. Sokan azt várnák, hogy egyszálon futó a cselekmény, ahol Abdullah elindul és megpróbálja megkeresni elveszett kishúgát. De ennél sokkal többről van szó. Rengeteg embert és jellemet ismerhetünk meg a regényből. Sokáig nem is értettem, hogy mi is folyik itt, de szép lassan az összes szál - ha egy pillanatra is, de - összefut. A szerző remek karaktereket rakott elénk, olyanokat amely jellemeket nyugodtan a saját életünkbe is el tudunk helyezni. Megismerjük a mindennapi életüket, félelemeiket, bánataikat, álmaikat, reményeiket. Látjuk életük legnagyobb döntéseit és azt is amikor évtizedekkel később számot adnak sorsukról, életükről maguknak vagy az életük egy fontos emberének. Megindító és elgondolkoztató regény arról, hogy milyen az ember, mik a mozgatórugói és hogy hogyan alakítja a saját sorsát.

Többek között betekintést nyerünk a 2000-es évek afgán életbe is. Nyilvánvalóan nem ez a legfontosabb szál a könyvben, de aki figyelmesen olvas az láthatja és olvashatja, hogy Afganisztánban a helyzet nem volt és nem is valami rózsás, sajnos még napjainkban sem.

A regény nem csak egy család történetét mutatja be, hanem több generációt is megismerhetünk. Aki elolvassa az író regényét, az elgondolkozhat, hogy az élet mennyire igazságos vagy igazságtalan? Vajon meddig és mire van időnk? Tisztában vagyunk a döntéseink a súlyával? Érdekel egyáltalán bennünket, hogy hogyan is éltük az életünket? Bennem ezek voltak azok a kérdések, amik olvasás után felmerültek. (És sokar még most se tudom a választ, csak kavarognak bennem a gondolatok.)

Egy lebilincselő család- és lélekregény egyben. Az életről, a családról, a reményről, kitartásról szól. A regényt mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani!

A szerző egy Rúmi idézettel kezdi a regényét, ami nagyon szép, de igazi értelmét akkor nyeri el, ha elolvassuk a könyvet és újra elolvassuk. Kérek tehát mindenki, ha végzett a regénnyel lapozzon a legeléjére és olvassa el a következő idézetet: "Messze túl a Rossztettek s jótettek fogalmán van egy mező. Ott találkozunk."

Jó olvasást!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy könnyed laza regényt szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Nagy Bandó András immár 68 évesen, egy nagyon komoly művet rakott le elénk. Körülbelül húsz olyan történetet olvashatunk, ahol az utolsó napjaikat élő embereket ismerhetünk meg. Szenvedéseiket, küzdelmeiket, életerejüket, reményeiket, fáradtságukat és a végső búcsú pillanatát.

Ha valakit ért már valamilyen veszteség, akkor úgy gondolom egyáltalán nem lesz nehéz azonosulnia a szereplőkkel és a történetekkel. Hiszen előbb vagy utóbb minden ember megfogja meg kell tapasztalnia ezt az életciklust. Aki szerencsésnek mondhatja magát és még nem veszített el senkit, aki számára fontos, annak pedig azért kell elolvasnia, hogy sose felejtse el, halandóak vagyunk.

Nagy Bandó András mesélésében teljes élettörténetek rajzolódnak elénk. Sok történetben látni fogjuk, hogy a fiatalkor, az emberi dicsőség, szemérem, hogyan indul sorvadásnak, mennyire nehéz megőrizni az emberi önbecsülést. De az embereknek van egy kijelölt útja, amelyet a könyvben leírt emberek végig is járnak.

A könyvnek még egy fontos szereplője van, Tilda az ápolónő. Több történetnek is a főszereplője a kezdő ápolónő, aki idősek gondozását vállalja. Tűri, hogy bármelyik pillanatban a nap 24 órájában ugrasszák, főz, mos, takarít, pelenkáz. Egy őrangyal, az utolsó nagy út előtt. (Tilda "élményeit" olvasva, összeszorult a gyomrom, hogy olyan emberek, akik türelmüket, szeretetüket áldozzák fel értünk, milyen nyomorúságos körülmények között kell tengődniükk kis hazánkban. Természetesen ez már egy másik ügy, de érdemes ezen is elgondolkozni...)

A könyv szerkezete a számomra az elején egy kicsit nehézkes volt, hiszen a szerző párbeszédes formában írta meg a számunkra, de a szövegek váltását különböző betűtípusokkal jelölte. Ez amíg megszoktam, addig kissebb nehézségeket okozott.

A könyv témája önmagáért beszél, halál, elmúlás, szembenézés a sorsunkkal. Igenis tisztában kell lennünk vele, hogy halandóak vagyunk és mindennapunk egy ajándék. És igen az öregség a végső fázis, amely nem a legszebb arcát mutatja az elmúló embernek, de ez az élet csak egy állomás.

Egyik kedvelt idézetemmel zárnám jelen könyvajánlómat: "Halandóságunk tudata csodálatos ajándék... Úgy gondolom, hogy nem a halálban, hanem a haláltól való menekülésben veszítjük el önmagunkat."- Max Frisch

Jó olvasást Mindenkinek!