Úgy gondolom a mai napon minden magyar ember méltán lehet büszke az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseire. Immár 60 éve, és még mindig fájdalmas, még mindig rengeteg megoldatlan rejtély. Feldolgozni és emlékezni, emlékezni, ez a mostani és a jővőbeni generációk legfontosabb feladata.

A mai ünnep apropóján hoztam Nektek Orbán Éva könyvét az 1956-os forradalomról. Szakkönyvnek nevezhetjük, de mindenki nyugodjon meg, a könnyen emészthető fajtából való, ami nem csak a történészeknek íródott, hanem minden érdeklődő olvasónak.

A szerző precízen, logikusan, és ami a legfontosabb időrendben dolgozza fel a magyar történelem 1956-os évi eseményeit. Röviden ismerteti, hogy milyen is volt a világ 1956-ban. Milyen volt Magyarország 1945-1956 őszéig. Majd rátér könyvének fő részére a forradalomra. Bemutatja, hogy mi történt 1956. október 23-án; majd a következő nagy egységben október 24-28-iki eseményeket; utána Nagy Imre szerepével is foglalkozik; a következő nagy egységben a szovjet beavatkozásról ír; a forradalom leveréséről, a Kádár-kormány megalakulásáról és az 1956-ot megkövető megtorlásokról is ír.

A könyvet semmiképpen nem nevezném egy száraz tankönyv ízű munkának. Mivel a szerző rengeteg korabeli dokumentumot és interjút is felhasznált a könyv megírásához. Az illusztrációk, sokat mondóak, sőt sokszor sokkolóak. A korabeli visszaemlékezések és interjúl pedig élményszámba mennek. Csak egy példa, az egyik visszaemlékező például arról mesél, hogy a tankok visszatartására kitalálták, hogy palacsintasütőket tesznek lefordítva az utcára és egy vékony madzaggal húzkódják őket. A tankban ülő katonák azt hitték, hogy aknákat telepítettek az utcára és nem mertek arra merni. Ugye, az a bizonyos magyar lelemény, még egy ilyen helyzetben is!

A könyv méltó emléket állít 1956 emlékének. Aki, nem sokat tud a forradalomról, akkor legelsőnek ezt a könyvet ajánlom nekik. Mert szépen felépítve vezet minket végig a forradalom napjain, úgy hogy fel is lehessen fogni, hogy miről is van szó. Felejteni nem szabad, és nem szabad hagyni, hogy az országunk mégegszer ilyen helyzetbe kerüljön! Ezért is ajánlom mindenki figyelmébe Orbán Éva munkáját! Legyünk büszkék a múltunkra és tanuljunk belőle!

Jó olvasást!

2016. október 6-án immár 167 éve, hogy ezen a magyarok számára gyászos napon, emlékezünk és nem feledjük el hazán hőseit, mártírjait. Jelen könyvajánlómban Hermann Róbert könyvét mutatom be, aki valljuk be, hogy az egyik legnagyobb ha nem a legnagyobb történésze az 1848-49-es és azutáni eseményeknek.

1849 október 6-án az osztrák vezetés 13 magyar tábornokot végeztek ki. Majd elrettentésül a holttesteiket egész napra közszemlére tették ki, hogy így is példát statuáljanak. Hosszan lehetne sorolni mit és hogyan és milyen kegyetlenséggel, nemtőrödömséggel követtek el az osztrákok a hazánk ellen. Annak ellenére, hogy egy gyásznapról beszélünk, mégis méltán lehetünk büszkék azokra az emberekre, akik a hóhér kezére kerültek. A magyar nemzet kinyilvánította függetlenségi szándékát és hajlandó is volt ezért a végsőkig elmenni. Ezek az emberek a legtöbbet álddozták fel, amire egy ember képes, az életüket.

Hermann Róbert egy nagyon alapos és részletes tájékoztatást ad arról, mi is történt Magyarországon a forradalom leverése után. Bevallom őszintén, hogy sokszor le kellett tennem és pihennem egy kicsit olvasás közben, mert a sok adat megemsztéséhez időre volt szükségem. A szerző részletesen ír arról, hogy mikor és hogyan döntöttek az osztrákok arról, kit és hogyan kell felelősségre vonni. Sok vita zajlott arról, hogy amneszti vagy megtorlás legyen. Ezt a szerző egy külön fejezetben fejti ki, hogy az aktuálpoltika , hogyan és milyen állásponta jutott.

A mű külön érdekessége, hogy sok eredeti kikutatott történetet fűzött bele a szerző. Például, amikor valaki letépte Ferenc József kiáltványát a faluban, azt a rögtönítélő bíróság azonnal halálraítélte. Sajnálatos módon ehhez hasonló túlkapásokról rengeteget olvashattunk. Természetesen az egész kérdéskört nem tárgyalhatnánk Ferenc József és Haynau álláspontja nélkül. A felelősség teljes mértékben rájuk hárul.

A könyv mind kutatók, mind érdeklődők számára értékes és hasznos, annak ellenére, hogy nem egy könnyed kis regényről beszélhetünk. Mondjuk ki ez egy kőkemény szakmunka. A könyv méltó emléket állít a 48-49 utáni eseményeknek.

Egy a fontos, hogy soha nem szabad elfelejteni a történteket. A múltunk része, ezáltal a jelenünké és ezáltal a jövőnké is. Ennek a npanak nem szabad csak egy kötelező ünnepnek lennie! Ha többet szeretnének megtudni ezekről az időkről én biztosan Hermann Róbert munkáját ajánlanám először!

Jó olvasást!

A könyv Marcus Luttrel  SEAL kommandós memoára, vallomása a Vörös szárnyak hadműveletről, ami tragédiába fulladt. A könyv egyik nagy értéke, hogy Luttrel részletes számol be arról, hogy milyen nehéz dolog is bekerülni ebbe az elit egységbe. Könyörtelen kiképzés, az emberek tűrőképességét a végső határokig feszítik, de mint később kiderül ennek az értelme és haszna is megtérül a katonák számára.

A következő fontos helyszínünk Afganisztán, az örökké nyughatatlan ország. Egy négy fős SEAL osztagot jelölnek ki, hogy egy híres tálib vezért azonosítsanak, megjelöljenek és azután a gyors reagálású csapat likvidálja őt. Egyszerűen hangzik nem? De nyilván ezek az emberek nem véletlenül csinálják amit és tudják is mi a dolguk. De Luttrellék az akció közben komoly döntés elé kerültek, ami inkább etikai volt mint katonai. Kecskepásztorok kiszúrták őket, ezek után mi a teendő? Ezen a kérdésen én is elgondolkoztam, vajon én hogyan döntenék? Lelőném vagy futni hagynám őket? Biztos hogy nem egyszerű döntés. A csapat végül úgy dönt, hogy futni hagyják őket. Ezután elszabadul a pokol...

A tálibok megtámadják és körbezárják az amerikaiakat. Sok érdekességet észrevehetünk, megtanulhatunk a kialakult csatáról. Egyrészt, hogy négy képzett technikailag jól felszerelt katona mekkora károkat tud okozni egy nála sokkal nagyobb létszámú ellenségnek. Másrészt, hogy még a haláluk közeledtével is tudják ezek az emberek, hogy mi a kötelességük, feladatuk. És ez nem üres szócséplés, hiszen ezek a katonák a saját példájukon mutatták meg, mindenüket feláldozva...  De hiába a stratégiai, technikai fölény a tömeg az tömeg.

Luttrel valamilyen csoda folytán túléli az ütközetet, de a kálváriája még közel sem ért véget. Lassan az élete végéhez közeledik, amikor helyi falusiak megtalálják és a falujukba viszik. Luttrel először nem nagyon érti miért segítenek rajta, de később rájön, hogy nem másért hanem saját szent törvényük a pashtunwali alapján veszik a védelmük alá. Ez olyan mint a vendégjog, a falusiak akár az életük árán is védelmezik a vendégüket. De kik is ezek a pashtuk? Afgán törzsi csoportok, akik igazából nem tartoznak sehova, ha akarnak a tálibokkal ha akranak az amerikaiakkal vannak. Igazából nekik senki se mondja meg, hogy mit csináljanak. Szimpatikusan hangzik nem? De mondjuk ki, hogy Luttrellnek ezeknek az embereknek a segítsége nélkül vajmi kevés esélye lett volna az életbenmaradásra.

A történet az Ő és három bajtársának állít emléket, miközben betekintést nyerünk az afganisztáni helyzetbe és háborúba. Érdekes lebilincselő olvasmány, amire már Hollywood is lecsapott. De maradva a szokásos vesszőparipámnál maradva előbb a könyvet olvassátok és csak utána nézzétek meg a filmet! Sajnos sok mindent nem tud vissza adni a film vagy nem úgy filmesítették meg, ahogy a két szerző megírta.

Jó olvasást!

Ezt a könyvajánlómat egy kis sztorizgatással kell hogy kezdjem.  A nyár utolsó napjaiban a nyaralásomon szörnyű dolog történt velem, elfogyott a könyvem amit olvastam és nem volt nálam vésztartalék. Egy kicsit pánikba estem, de a feleségem a segítségemre sietett és lekapott egy régi könyvet a polcról. Megkérdeztem: Mi ez? - Mondta: Ez biztosan tetszeni fog, egy kis Agatha Christie. Ha nem is olvasott mindenki Agatha Christiet (ahogy korábban én sem), de azért mindenki tudja kiről is van szó. A krimi nagyasszonyáról. Ezért is húztam egy kicsit a számat amikor kézbe vettem a könyvet, nem vagyok valami nagy krimi rajongó, eddig csupán Stieg Larsson: Millenium triológiáját olvastam, de azt se lehet teljesen kriminek tekinteni. De hát nem volt mit olvasni úgyhogy adtam neki egy esélyt. Lássuk mi lett belőle!

A könyv főszereplője, nem más mint a méltán híres Hercule Poirot és barátja Arthur Hastings. A történet szerint már Poirot nem igazán aktív, inkább a nyugdíjas évek felé kacsingat, mintsem a bűnesetek megoldása felé. De jön egy nagyon érdekes eset, amely személy szerint Poirot hívja ki "párbajra". Poirot eszét és tudását akarja tesztelni a tettes, és ráadásul egy sorozatgyilkosról van szó, aki az ABC betűinek sorrendjében szedi áldozatait. De mi a célja a gyilkosnak? Vajon sikerül megállítania vagy csúfos kudarcot vall a híres mesterdetektív?

És akkor a személyes benyomásom a könyvről egy szóban: fantasztikus. Igazából aznap kiolvastam az egész könyvet, mert tudni akartam mi lesz a történet vége. Sőt talán még a krimit vagy hasonló bűnügyi regényeket is sikerült a könyv által megszeretnem. A TV-ben rengetegszer felbukkan a kultikus sorozat, én is láttam belőle párat. Bevallom őszintén nekem nem nagyon jöttek be, lassúnak és vontatottnak tűntek. Na de a könyv! Le a kalappal!

Legjobb tudásom szerint néhány iskolában próbálkoznak vele, hogy Agatha Christienek ezt a regényét adják fel, mint kötelező olvasmány. Remek döntésnek tartom, ha valaki ez a regény után se szereti meg az olvasást, akkor félő, hogy menthetetlen vagy más úton kell elindulnia.

Egy valamit tudok tanácsolni: minél előbb neki állni elolvasni a regényt! Az idő és vele együtt az ABC betű is rohamosan fogynak...

Jó olvasást!

Mostani írásomban egy rövid, de annál tartalmasabb kisregényt mutatok be. Ez a mű nem igazán mai darab (Steinbeck 1942-ben írta), de ha az olvasó figyelmesen olvas, rengeteg olyan gondolata támad, ami napjainkban is foglalkoztatja és elgondolkoztatja az embereket, de erre majd később visszatérek.

A regény Norvégiában játszódik a második világháború idején egy kicsinyke településen. A lakosokon először az apátia és aggodalom lesz urrá. Őket és az országukat még soha senki sem igázta le. Az egyik főszereplő a település polgármestere, aki megmondom őszintén az elején úgy tűnik fel, mint egy habókos öregember, aki nem tudja, hogy mi is zajlik igazán körülötte. Steinbeck nagyon érdekesen mutatja be a német megszállókat is, elsősorban a tiszteket és az ezredest, akinek a településnek az irányítása a feladata. Az ezredes kipróbált vén róka tisztában van vele, hogy mire számíthat a helyiektől, ha nem cselekszik gyorsan és nincsen a helyén az esze és a szíve.

A mű gyorsan bemutatja, hogy az erős katonailag jobban felkészült Németország órák alatt bekebelezi és uralma alá vonja az országot. De vajon ennyi elég a dicsőséghez? Győztesnek érezhetik magukat a németek? Bizonyos ideig biztosan. Sőt a fiatal német tisztek megvannak győződva róla, hogy rövid időn belül az egész világ a lábuk előtt fog heverni. Bevallom nekem legjobban a regénybe beleszőtt párbeszédek tetszenek a legjobban. Tele vannak izgalommal, feszültséggel kétértelmű gondolatokkal. Zseniálisan szövi percről percre a történetet Steinbeck. Aztán a lakosság szépen lassan ráébred miről is van szó. És szép lassan a győztes már nem is igazán érzi magát győztesnek...

De térjünk vissza egy gondolat erejéig a polgármesterre. Az egyik kedvenc jelenetem a könyvből a következő, nem szó szerint idézem, de valahogy így hangzott el: A német ezredes a polgármesterhez: "Élettel élettel kell fizetni, az egyik tisztemet megölték." - Polgármester: "Rendben van, akkor menjen és az emberei közül lövessen le ötöt, mivel amikor megszállták ezt a települést öt fiatalembert lőttek le!" - Német ezredes:"Ez nem ugyanaz!" - Polgármester:"Ohh, dehogynem!" Az először vén bolondnak hitt polgármester az élre áll és nagyon is jól tudja mit kell tennie. Ellen kell állni a megszállóknak! Az emberek minden feladatot elvégeznek amit a németeke elő írnak, de olyank mint a szellemek, nem tárgyalnak, nem beszélgetnek, nem érintkeznek a németekkel, akik ebbe szép lassan beleőrülnek.

Megfogalmazódott bennem az örök kérdés. Vajon az embert le lehet győzni? A regény legfontosabb mondanivalója, hogy mindig ellen lehet állni az elnyomó hatalomnak, minden ember képes rá. Lehetnek erősebbek, okosabbak, de az emberek lelkét és szívét megtörni nagyon nehéz.

Ez a kisregény a helytállás és az ellenállás regénye. Mindig van másik út, a helyes út. Csak elég bátornak kell ahhoz lennünk, hogy a helyes útat válasszuk. Erről szól Steinbeck kisregénye, egy olyan korszakban, ahol rettentően nagy szükség volt a reményre és a hitre. Vajon a ma embere képes lenne meghozni ekkora áldozatokat? Képes lenne szembeszállni a megszállókkal vagy beállnának a sorba? Érdekes örök kérdések ezek. Véleményem szerint van bennünk egy olyan ősi ösztön, ami veszély esetén feléled bennünk, hiába vagyunk gyávák és gyengék, ha egyszer ez az "ősi erő" felébred bennünk, akkor bármire képesek lehetünk. Talán Hemingway gondolata illik ide a legjobban: "A gyenge ember veszélyessé válhat".

Elgondolkodtató és izgalmas regény. Mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom!

A jelen könyvajánló előtt engedjétek meg, nekem, hogy egy rövid, kedves élményemet megosszam veletek. Bevallom őszintén nem túlságosan sokat foglalkozok/foglalkoztam pszichológiával és a lélekkel kapcsolatos tudományokkal, de ebben a könyvajánlómban pedig egy ilyen jellegű könyvről lesz szó. De jöjjön a történet! Egyik nap ügybuzgón dolgoztam az asztalomnál, amikor egy visszajáró kedves idős bácsi jött az asztalomhoz, mert egy nagyon fontos dolgot szeretne velem megosztani (a bácsi egy liszói fafaragómester). "Dániel, ez a könyv megváltoztatta az életemet! Két délután alatt kiolvastam és rengeteg mindent másképp látok azóta. Ki gondolta, hogy ennyi áv házasság után tudnak nekem újat mondani!" - Kérdeztem: "Milyen könyvről van szó?" És megkerestük a polcon Gary Chapman: Egymásra hangolva. Az öt szeretetnyelv a házasságban című könyvét. "Dániel olvassa el mindenképp! Meg fog változni az élete!" - "Köszönöm." Először nagyon érdekesnek és picit viccesnek éreztem a helyzetet. Egyrészt nagyon tetszett, hogy egy 50-60-as éveiben járó férfi milyen lelkes lett attól, hogy olvasott egy könyvet, a jó házasságról és a szeretetről. Gondoltam minek olvasnám el, hiszen két hónapja vagyok házas, minden jó, minden tökéletes, egyszerűen nincs rá szükségem. De a kíváncsiságom győzött, és milyen jól tette!

Ha röviden jellemeznem kellene a könyvet, a házasságról, annak problémáiról és megoldási javaslatairól szól ez a könyv. Miért múlik el a szerelem? Mikor váltja fel a szeretet és főleg hogyan? Ezekre és hasonló kérdésekre ad választ Gary Chapman a könyvében. A szerző, úgy gondolja, hogy öt fő kifejezési módja van a szeretetnek: minőségi idő; elismerő szavak; szívességek; ajándékozás; testi érintés. Főbb vonalakban van egy ami a legjobban jellemez minket és párunkat és sokszor nem ugyanaz a fontos mindkettőnknek. Minden szeretetnyelvről külön nagy fejezetben foglalkozik a szerző. Leírja az adott nyelv főbb tulajdonságait és praxisa alatt szerzett példák alapján mutatja be nekünk. Minden fejezet végén néhány tanácsot is ad arra, hogy miképpen tudjuk a szeretetünket kifejezni az adott nyelven. Véleményem szerint nagyon hasznos kis ötlettár, a segítségével igazán kreatívak tudunk lenni a házas életben. Nyilván általában hosszabb idő után áll be válság egy házasságban, de van amikor kevés idő is elég hozzá. Ez a könyv megtanít bennünket, hogyan kell szeretni a párunkat. Úgy gondolom Chapmannek igaza van abban, hogy nem biztos, hogy mindig az a jó, hogy azt mondjuk "már nem szeretem", "nem tudok vele együtt élni", mert egyáltalán meg sem próbálja a házasságát megmenteni vagy jobbá tenni.

A könyvet ajánlom azoknak, akik úgy érzik válságban van a házasságuk, nem érzik, hogy boldog a házasságuk. És ajánlom azoknak, akik a házasság vagy akár egy párkapcsolat elején vannak. Rengeteg érdekes dolgot megtudhatnak a szerelemről és a szeretetről. A címben megjelöltem, hogy Férfikiadás, ez sem véletlen, hiszen ezt a kötete, amit olvastam, direkt nekünk férfiolvasóknak állította össze. A szerző, remekül ír, ne ijedjünk meg, hogy szakkönyvként találunk rá, pár óra alatt kipörgetjük. A nyelve közérthető, és a sztorik átlendítenek egyik fejezetről a másikra. Párok, férfiak hajrá! Ismerjétek meg jobban és nagyon szeressétek egymást!

Jó olvasást!

Egyszer minden történet a végére ér... A miénk is.

Általában egy történet lezárulásakor szomorúak vagyunk, hiszen valami lezárul, valami hiányozni fog. Olyan ez mint az élet, van eleje és vége és épp ettől lesz egyszerre szomorú és csodálatos. Ahogy a szerző tervezte a trilógia is lezár egy korszakot. Ebben a fejezetben Bátor Attila története fog révbe érni. Bevallom őszintén, amikor elolvastam Az utolsó tartományúrig kötetet, rengeteg érzés és emlék jutott eszembe. Bátor Attila és családja nem valós történelmi szereplők, de Bíró Szabolcs úgy fűzi őket bele a magyar középkorba, mintha valóban egy korábban élt családtörténetét olvasnánk. Emlékszem, amikor Bátor Vilmos hazaérkezett a Szentföldről és elmegy testvére gyermekéért Attiláért és úgy dönt Ő lesz az, aki felneveli a fiatal fiút. Láttuk, ahogy megérinti a szerelem, ahogy fiatal lovagként az igazságért küzd, majd látjuk őt a fiatal király Károly Róbert oldalán, mint a liliomos lovag. (Ha nem olvastátok és kiváncsiak vagytok Bátor Attila fiatalkori kalandjaira, akkor olvassátok el Bíró Szabolcs: Non nobis domine I-II. kötetét!)

Attila és Ágnes ebben a kötetben újra egymásra talál, de kapcsolatuk végzetes sebet kapott. (Engedjetek meg egy személyes megjegyzést. Én nagyon megorroltam Ágnesre és viselkedésére. Úgy gondolom, Ő lehetett volna a kulcs, hogy Bátor Attilát "visszahozzák az életbe". Nem nagyon értettem a döntését, én úgy éreztem, elengedte a férje kezét és csak magával foglalkozott a férjével nem.) A magyar történelemben is komoly mérföldkőhöz érkezett a szerző, Károly Róbertnek sikerült országában megszilárdítania a hatalmát és legyőznie régi nagy ellenfeleit. Egy nagy ütközete van hátra az új rend teljes kiépítéséhez, Babonics János az utolsó tartományúr, aki ennek a grandiózus tervnek az útjában áll. De Károly Róbertnek van még egy égető feladata, amit meg kell oldania, mégpedig a trónöröklés kérdését...

Ebben a részben sokat találkozhatunk Gutkeled Miklóssal és Lackfi Jánossal is. Szerepük egyre nagyobb Károly Róbert sakktábláján, de akkor, hogy fér el mellettük Bátor Attila? A végső harc meghozza Bátor Attila nyugalmát?

Az utolsó tartományúrig cselekményszálakat zár le, újakat nyit. Emberi sorsok érnek véget, de újak kezdődnek. A magyar középkor sem volt kivétel az élet körforgásával szemben, úgy ahogy egyetlen korszak sem és erre Bíró Szabolcs remekül ráérzett és elénk tárta. De ahogy az élet nem állhat meg úgy ő sem, hiszen az Anjouk első trilógiáját lezárta, de várjuk az izgalmas folytatást!

Jó olvasást!

Úgy körülbelül az elmúlt fél-egy évben, kedvet kaptam ahhoz, hogy kicsit közelebb kerüljek a természethez. Nem mondom, hogy öreg vagyok, de most így 27 évesen megnyugtatónak és csodálatosnak tartom a természetet ami körülvesz minket.
Még halványan dereng az emlékeim között, amikor kötelezőként el kellett olvasnom Fekete István: Tüskevár-ját. Be kell vallanom őszintén akkor annyi idősen nem mozgatott meg túlságosan, hiába mondták a tanáraim, hogy a szerzőnek milyen gyönyörű tájleírásai vannak, milyen szépen harmonikusan mutatja be a természet világát. Egyszerűen akkor abban az életkorban nem ez volt számomra a fontos vagy ami érdekelt.

De nem hiába írtam ilyen hosszú bevezetőt, mert most gondoltam úgy, hogy meg kéne probálkoznom egy Fekete István regénnyel, és a Lutrára esett a választásom. És nem árulok el nagy titkot, hogy teljesen más érzéseket váltott ki belőlem a műve, mint gyermekkoromban. A műnek a főhőse egy vidra, akit Lutrának neveznek. Egyrészt betekintést nyerünk ennek a hatalmas vidrának az életébe, másodrészt a vidrák életéről is rengeteg érdekes dolgot megtudhat az olvasó (nekem korábbról nem túl sok ismeretem volt a vidrákról, így a könyv által jobban megismerhettem ezt az érdekes állatot). De a szerző nem csak erre az egy állatra fókuszál, a körülötte élő természetet és annak állatait is szépen, érzékletesen bemutatja. Így találkozhatunk Karakkal a rókával (ugye, hogy ismerős a neve! :) ), Kalánnal a nyúllal, és még rengeteg más erdei állattal. A műben megismerkedhetünk a természet körforgásával, élettel és halállal egyaránt. Érdekes volt felfedeznem, hogy az embereket is úgy ábrázolta mint, akik betekintést nyernek az erdő világába, de igazából csak a felszínét kapargatják a lényegnek. Fekete István sokszor a személyes gondolatait is bele szőtte a történetbe például, hogy mennyi varjút kellett, ahhoz megölni, hogy a tudósóok bebizonyítsák, hogy több a hasznos tulajdonsága, mint a kártékony. De az egyik kedvenc történetem, amikor a mókusokról és azok emberi túlértékeléséről ír, hiszen a madarak tojásait is ellopkodják és megeszik őket, egyszerűen csak jobb a marketingje, gondoljunk csak Misi mókusra! Külön mindenkinek figyelmébe ajánlom a Tél és Nyár válatakozásait és párbeszédeiket, igazán szépen személyesíti meg az évszakok váltakozását.

Természetesen a fő vonulatot Lutra kalandjai adják, amiben minden izgalom megtalálható, ami egy jó regényhez kell. Bár jobban végiggondolva nem is lehet kérdéses, hogy izgalmas, hiszen alapból az élet izgalmas, így minden egyes állat története egy külön regény és külön köszönet érte, hogy a szerző ezeket formába is öntötte.  Fekete István állatregényei nagyon élvezetesek és tanulságosak is egyben, ezalól a Lutra sem kivétel.

És legyen ez itt a reklám helye Somogy megyében talákható egy helyiség, amit Petesmalomnak hívnak, ahol megtalálható Magyarország egyik vidraparkja. Itt testközelből is láthatunk igazi vidrákat. A természet ezen csúcsragadozóit, akiket az emberi tevékenység miatt védeni kell. Gyönyörű hely, remek túrázási lehetőség. Érdemes ellátogatni ide.

Mindenkinek nyugodt szívven ajánlom! Jó olvasást!

Ha egy nyugati embertől megkérdezzük, hogy mi jut eszébe Japánról, szinte biztos, hogy 10-ből 8-an a szamurájokat említenék meg először. Úgy gondolom, hogy a szamurájok világa, története még napjainkban is számunkra egy kicsit felfoghatatlan, nehezen érthető, csodálatra méltó. Ez az ősi Japán engem is, a bűvkörébe szippantott.

A jelen könyvet Jamamoto Cunetomo japán szamuráj, későbbi szerzetes (szerzetéssé azért vált, mert ura halálakor, megtiltották számára, hogy szeppukut hajtson végre, ezért úgy gondolta, úgy szolgálhatja legjobban, ha visszavonul és mindennap érte imádkozik. Költői kérdés: vajon az európai fejldősben létezhettek hasonló jellemek, erkölcsi normák? Pár eset biztosan, de nagy számban nem gondolnám. Számomra ez a fajta odaadás és hűség már önmagában lenyűgöző.) munkáját mutatom be. Munkája az Edo-korban született, amikor Japán egy nyugalmasabb harcok nélküli korát élte. Cunetomo ezt aggódva személte, hiszen úgy érezte, az ősi japán erények, és szamuráj erkölcsök végérvényesen feledésbe merülnek. Munkája azt a célt szolgálta, hogy szamuráj tudását átadva útmutatást adjon a fiatal szamurájoknak. A "kódexben" különféle rövid történeteket olvashatunk, amiket Cunetomo hallott élete folyamán vagy ő maga élt meg, Ír arról, hogy egy jó szamurájnak hogyan illik viselkednie urával szemben, mi a feladata, hogyan kell viselkednie társaságban, tehát, hogyan is kell egy jó szamurájnak viselkednie a mindennapokban. Olvashatunk arról is, hogy hogyan kell viselkedni egy csata vagy párbaj során, mikor kell egy szamurájnak szeppukut végrehajtania.

Két kedvenc történetem emelném ki, hogy kedvet csináljak ehhez az "ősi műhöz" (mondanivalója viszont még napjainkban is nagyon fontos), amely a japán szamurájok világába kalauzol el minket. Az első egy remek hasonlat arról, hogy mit kell egy jó szamurájnak észrevennie és mit nem. Cunetomo úgy fogalmaz, hogy ha a folyó víze színtiszta lenne, akkor élőlények, halak sem élnének benne, egy bizonyos szintig egy jó szamurájnak sem kell mindent észrevennie. A másik példázat így szól: "Minden reggel úgy gondolj magadra, mintha már halott lennél. Mindennap, reggel, nyugodt lelkiállapotban gondold azt, hogy halott vagy. Rendszeresen gondolkozz halálod különféle módjain, és képzeld el az utolsó percedet." - Első olvasatra számomra ezek a gondolatok félelmetesek voltak, hiszen mi azt tanuljuk az élet és az élet szentsége a legfontosabb a világon és nem igazán foglalkozunk a halállal és annak gondolatával, ha tehetjük inkább kitérünk a halál kérdése, gondolata elöl. Viszont a japán kultúra és élet szerves része maga a halál is.

A könyv nekünk nyugati embereknek is komolyan elgondolkodtató, sok olyan történet és példázat van benne, amelyeket végig gondolva saját életünkben is hasznosan tudunk alkalmazni, ezáltal akár jobb emberekké is válhatunk. Történelmi értéke sem lebecsülendő, hiszen betekintést nyerünk a szamurájok varázslatos világába.

Jó olvasást!

A 2014-2018 közötti időszakban számos kerek évfordulóra emlékszik az emberiség. Sajnos nagy részük nem túl örömteli. Ezek közül is az egyik legkiemelkedőbb az első világháboró, hiszen 100 éve van már, hogy túl vagyunk a nagy világégésen.

Tavaly láttam meg az egyik könyvesboltban Franz Werfel osztrák író újrakiadott regényét, A Musza Dagh negyven napjá-t. Természetesen nem tudtam ott hagyni, már a címe felcsigázta az érdeklődésemet.

A Musza Dagh negyven napja egy érdekes, de annál szomorúbb történetet mesél el. A regény az első világháborúban játszódik 1915-ben az Oszmán Birodalomban. Az első világháború és a halál szedi az áldozatait, de még az Oszmán Birodalom elég erősnek tűnik. Olyanannyira, hogy nacionalista rögeszméik kiélésére is alkalmas találják az időpontot. Régóta komoly ellenérzés van a törökök és a kisebbségben lévő örmények között. A törökök az örményekben látják minden veszedelem és probléma okát. Nincs új a nap alatt. Mindig, mindegyik országnak szüksége van egy ellenségre, ellenségképre, akit minden rosszért hibáztatni lehet. Gondoljuk csak végig, napjainkban sem kell messze mennünk, hogy példákat találjunk erre a jelenségre.

A főszereplőnk Gabriel Bagradjan és családja, a Párizsból hazalátogató örmény, aki gyorsan a helyzet és az események középpontjába kerül. A döntés megszületik: az örményeket deportálják a sivatagba, ahol nagy valószínűséggel a pusztulás vár rájuk. Bagradjan és hét falu vezetője úgy dönt, hogy nem várják meg, hogy kitelepítsék őket, hanem a közeli hegyre, a Musza Dagh-ra (Mózes-hegyére) költöznek, hogy megpróbálják megvédeni és megmenteni magukat. Az események közepette rengeteg jellemet, jót és rosszat egyaránt megismerhetünk. Például: fenn a hegyen a halál szélére sodródva is sokaknak a legfontosabb az, hogy a vagyona és a papírpénze meglegyen... De az emberek már csak ilyenek a legnagyobb bajban is eszeveszettül tudnuk ragaszkodni földi javainkhoz.

A Musza Dagh hősei keményen ellenállnak a törököknek és példát mutatnak bátorságból, emberségből és élni akarásból Ez a regény az ő történetüket meséli el. Franz Werfel komoly kutatómunkát végzett, hogy a regénye hiteles legyen és méltó emléket állítson az örmény népírtásnak. Kicsi adalék, hogy az örmények nem negyven napig hanem ötvenhárom napig tartottak ki a hegyen, de a 40-es számmal Werfel kapcsolódni kívánt a Bibliához.

Örmény népírtásról írok, de jelenleg napjainkban sem egyértelmű ennek a szónak a használata. Törökország a mai napig nem ismeri el, hogy szándékos előre kitervelt népírtást hajtottak végre. Ezeket a vádakat a mai napig visszautasítják. Több nagy nemzet petícióban rögzítette, hogy ami 1915-ben történt az genocídium volt, sajnos Magyarország nincs a petíció aláírói között. A mai napig komoly viták kirobbantója, hogy mi is történt az örményekkel az Oszmén Birodalomban.

Számomra egy a lényeg. Nem szabad hagyni, hogy ilyen dolgok újra és újra megtörténhessenek. Ezért kellenek olyan írók mint Werfel, akik bemutatják a szörnyűségeket, a kitartást, a harcot. A legfontosabb feladatunk, hogy mindig minden körülmények között emberek maradjunk.

Jó olvasást!