E. B. Sledge: Pokol a Csendes-óceánon. A hős alakulat

2016.02.21 09:49

Korábban már mutattam be olyan könyvet, amely a második világháború Csendes-óceáni hadszínterén játszódott. Az a könyv, a Szomorú hősi halál japán katonák és Kuribajasi Tadamicsi levelei, emlékei alapján mutatta be az Iwo Jima szigetéért folytatott elkeseredett küzdelmet. Napjainkban már tudjuk, hogy az amerikai katonák, tengerészgyalogosok mérhetetlen ellenszenvet érzetek a japán katonák iránt, hiszen inkább vállalták a sokszor már értelmetlen halált a megadás helyett. Az amerikaiaknak és a nyugati gondolkodású embereknek ez felfoghatatlan viselkedés volt, de még mai szemmel is nehéz felfogni ezeket az eseményeket, történéseket.

A jelen könyvajánlómban E. B. Sledge amerikai tengerészgyalogos visszaemlékezését lehet elolvasni, ami legelőször 1981-ben jelent meg. A könyv több szempontból is nagyon fontos, egyrészt egy olyan ember visszaemlékezése, aki két nagy Japán elleni hadjáratban részt vett és emlékeit, tapasztalatait saját Bibliájába jegyezte le folyamatosan. (Sledge a Peleliu és Okinava szigetek elleni amerikai offenzívákban vett részt, mint aknavetős tengerészgyalogos.). A könyv másik hatalmas erénye az őszintesége. Sledge minden megpróbáltatásról, eseményről, a japánokról, saját tisztjeikről teljes őszinteséggel vall.

A könyv elején ír arról, hogy milyen fiatalon és korán belépett a hadseregbe. (Megfigyelhető, hogy rengeteg fiatal amerikai érezte úgy, hogy hadba kell vonulnia országa érdekében.) Ír a kiképzés élményeiről és arról hogy milyen felfokozott állapotban várták azt, hogy megütközhessenek a "nippekkel" (szlengesen így nevezték a japán katonákat). A könyv első fele a Peleliu szigetéért folytatott küzdelmet mutatja be. Az amerikai hadvezetés úgy gondolta, hogy gyorsan, egy hét alatt az amerikaiak kezére kerül a sziget, ennek ellenére több hónapnyi küzdelem és hatalmas véráldozatok árán került csak a sziget amerikai fennhatóság alá. A meglepetést az okozta, hogy a japán hadvezetés taktikát váltott és a partmenti banzai rohamok helyett mélységi, az utolsó emebrig tartó védekezésre rendezkedtek be. A történészek a mai napig vitatják, hogy egyáltalán szükséges volt-e Peleliu elfoglalása, nem lehetett volna csak egyszerűen kikerülni. Sledge visszaemlékezése hűen mutatja be, hogy művelt tanult emberek, hogyan tudnak elállatiasodni és lesznek képesek végrehajtani a legbarbáribb, emberinek nem nevezhető cselekedeteket. Természetesen ez nem csak az amerikaiakra igaz, hiszen a japánok olyan vad és kegyetlen harcmodort folytattak ellenük, hogy a reakciójuk egyáltalán nem meglepő. (Például holttestek meggyalázása, hordágyvivők lelövése, öngyilkos akciók).

A másik hadszíntér Okinava szigete volt, ami mindig is az ősi Japán földjéhez tartozott, ennek a tudata és a Peleliu-i tapasztalatok nem sok jóval kecsegtették a tengerészgyalogosokat, és ezen félelmük a későbbiekben be is igazolódott. Sledge százada a hadjárat végére 150 %-os veszteséget szenvedett el. Az újoncokat már állományba se vették, mert mire a papírok megérkeztek az áthelyezésről addigra nagyrészt mind megsebesültek vagy meghaltak. A hadjáratok, mind fizikailag, mind pszichikailag nagyon megterhelőek voltak. Sokszor nem volt lehetőség a halottak elföldelésére, így a katonáknak sokszor végig kellett nézniük, ahogy bajtársuk vagy egy ellenséges katona a természet körforgásába visszakerülve oszlásnak, bomlásnak indultak. A veszteségek és az elhúzodó hadjáratok jelentős mértékben megnehezítették az amerikaiak dolgát. Ami a későbbiekben elvezetett ahhoz a döntéshez is, hogy az atombombát be kell vetni Japán ellen...

Sledge történetét az HBO minisorozata, A hős alakulat (The pacific) című sorozat is feldolgozta. Érdekes és értékes olvasmány a háború pokláról és sokszori értelmetlenségéről, és megprobáltatásairól. E. B. Sledge 2001-ben távozott az élők sorából, de élményeit és tapasztalatait ránk hagyta, hogy okulhassunk belőle. Soha ne akarjunk egy lövészgödörben gubbasztani és ne akarjunk embereket gyilkolni. Az élet egyszerűen nem erre való.