Lawrence Anthony és Graham Spence: Babilon bárkája. A bagdadi állatkert megmentésének kalandos története
Korábbi könyvajánlómban már megismerkedhettünk Lawrence Anthony-val és az ő híres elefántjaival. Most egy újabb kalandos történetét ajánlom a figyelmetekbe. Miután sikeresen integrálta az elefántcsordát a Thula-Thula-i vadrezervátumába, nem a nyugodt otthon üldögélős napokra gondolt. Időközben kitört az iraki háború. Az emberek háborúja, ahol minden és mindenki másodlagos a háborús célok előtt. Amíg nem olvastam el ezt a könyvet, bevallom őszintén én sem nagyon gondolkoztam el azon, hogy mennyi minden szorul háttérbe a háborús időkben. Mindenkit az érdekel, hogy melyik fél áll győzelemre vagy éppen vesztésre. Milyen állapotok uralkodnak az országban és természetesen ki fogja megnyerni a háborút, meddig fog tartani, és ki fogja megnyerni.
De mi van az élet többi részével? Mondjuk az állatokkal? Főleg egy állatkertben ahova bevannak zárva tehát még elbújniuk sincsen lehetőségük. Ezeket a kérdéseket tette fel magának Anthony is. És úgy érezte, hogy cselekednie, kell, példát kell mutatnia az emberiségnek. Nekivág az egyáltalán nem veszélytelen feladatnak, hogy háborús övezetbe bejutva megmentse a bagdadi állatkertet. Leírja, hogy a bürokrácia hány lépcsőjét kellett megmásznia ahhoz, hogy bejuthasson az országba. Maga a kezdőjelenet is vicces a kuvaiti-iraki határnál, hogy bemenni ő egyedül szeretne miközben mindenki menekül Irakból. A határőrnek egyáltalán nem egyszerű ezt megemésztenie.
Szörnyű állapotok fogadják az állatkertben. Az állatok 80-90 %-a elpusztult. A többi életét is fosztogatók veszélyeztetik és ráadásul szörnyű állapotban vannak. A helyzet egyáltalán nem rózsás. De néhány helyi irakival elhatározzák, ha törik, ha szakad akkor is megmentik ezeket az állatokat. Felemelő érzés, hogy egy háború kellős közepén van néhány bátor ember, aki megpróbálkozik a lehetetlennel pusztán emberiességből, az állatok iránt érzett szeretetből. Szép lassan híre megy a katonák között, hogy van egy fura dél-afrikai fickó, aki megpróbálja megmenteni az állatkerti állatokat. Maguk módján elkezdenek segíteni neki. Például odaadják fejadagjaikat az állatoknak vagy különböző cuccokat próbálnak felhajtani az állatkert javára. (Itt elgondolkodtam. Tehát alapvetően az ember szeret és szereti a jó és szép dolgokat. Egyszerűen szüksége van erre. Még egy mindent kipróbált katonát is feltölt, ha valami jót tehet. De akkor hol rontjuk el mindig, mi emberek? Sajnos nem tudok rá válaszolni. Pedig minden mennyivel egyszerűbben és jobban is működhetne.)
Ez egy sziszifuszi küzdelem. Egy igaz történet a bátoságról, a szenvedélyről, az élni akarásról és kemény, igazi emberekről. De azért ez a történet nem egy tündérmese. Kezdetben Anthony néhány irakival és néhány ócska vödörrel a kezében egymaguk küzdtek a semmi közepén. Amint híre ment, mindenki segíteni próbált, kicsit "hasznot" húzni belőle. Hirtelen mindenki nagyon "okos" lett, hogy mit és hogyan is kellene csinálni. Ez hagyott bennem némi hiányérzetet, de ezt minden olvasó döntse el maga. És sajnos az utolsó történet néhány buta amerikai katonáról, majdnem mindet tönkretett... Ez vagyunk mi, emberek. Amit mások vérrel, verítékkel létrehoznak, azt képesek vagyunk másodpercek alatt elpusztítani.
De a főmondanivaló az, hogy cselekedni kell a természetért, az állatokért, a jó és helyes dolgokért! Mert a világot csak így lehet jobbá tenni! Tanulságos és igaz történet! Köszönjük Lawrence Anthony! Remélem boldogan és nyugodtan pihensz kedvenc állataid között a mennyországban!
Mindenkinek jó olvasást!