Kakehasi Kumiko: Szomorú hősi halál. Levelek Ivo Dzsimáról

Jelen könyvajánlómban ismét egy roppant izgalmas hadtörténeti írást szeretnék Nektek bemutatni. A könyv a Csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb és legnagyobb ütközetét mutatja meg, amely az Ivo Dzsimai szigeten zajlott.

A japán szerző érdeklődését a sziget parancsnoka keltette fel elsősorban, aki Kuribajasi Tadamicsi volt. A könyvből megismerhejük a parancsnok személyiségét és egész gondolkodásmódját a háborúról, az amerikaiakról, és hogy milyen taktikát is kell alkalmazni a túlerőben lévő ellenséggel szemben. Az utókorra maradtak Kuribajasi hazaírt levelei és rengeteg más japán katonának a levelezése is. A szerző ezekből sorra felvillant számunkra egyet-egyet, ezzel is tovább árnyalva az eseményeket, és megmutatva az egész szörnyűségnek az emberi oldalát.

Ivo Dzsima szigete mindkét fél számára hatalmas jelentőséggel bírt a háború alatt, a japánoknak fontos repterei voltak itt, és ez volt a fősziget előtti utolsó védőbástya, az amerikaiak a megszerzésével pedig nyugodtan bombázhatták már Japánt.

Kuribajasi egy józan, reális gondolkodású parancsnok volt a többi hagyománytisztelő japán parancsnokkal szemben. Már a feladat elvállalásakor tudta, hogy halálra vannak ítélve, ennek megfelelően dolgozta ki harci stratégiáját is. Egy cél lebegett előtte, hogy minél hosszabb ideig fel tudja tartóztatni az amerikaiakat, és minél nagyobb veszteségeket okozzon nekik. (Terve tökéletesen bevált, de Japánt ez sem menthette meg a sorsától.)

Kuribajasi érdekes módon leveleiben nem sokat beszél szenvedéseiről, a szigeten uralkodó állapotokról. Legtöbbször álmairól és az otthonaikról ír. Legnagyobb bánata az, hogy úgy jött el otthonról, hogy a konyhai küszöböt nem javította meg. Miközben a katonái között olyan harci esküt küldet szét, miszerint addig senki sem halhat meg, amíg legalább 10 ellenséget magával nem visz. Számomra hátborzongató volt ez a kettősség, de valahol érthető is.

Ezek a japán katonák nem akartak mindenáron meghalni, de ha ezt követelte meg a haza, akkor megtették. Leveleikből jól kitűnik, hogy nem bolondok és fanatikusok ők, ahogy sok filmben láthatjuk őket, hanem gyerekek, családapák, testvérek, akik utolsó rohamuk előtt az otthoniakra gondolnak.

A könyv könnyen olvasható és egyszerűen letehetetlen, második világháborút kedvelőknek pedig kötelező olvasmány. A könyv elolvasása után egy gondolat merült fel bennem: „Te Jóisten, mibe kényszeríti bele az ember saját magát." A háború könyörtelen, és ezt a szerző remekül elénk is tárja.

Zárógondolatként a könyvben olvasható, hogy a Szuribacsi hegyen az amerikaiak felállítottak egy hatalmas szobrot a győzelem dicsőségére, majd a sziget újbóli megnyitásakor a japánok is elhelyeztek itt egy emlékművet, amely a gyászt szimbolizálja. Érdekes egymás mellett a kettő, de egyben elválaszthatatlanok is egymástól.

Jó olvasást!