Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Mostani könyvajánlómban egy olyan időtálló klasszikust szeretnék bemutatni, amely valószínűleg még nagyon sokáig beszédtéma lesz. Úgy gondolom, hogy nyugodtan lehet mondani, hogy Harper Lee könyve beírta magát a Hallhatatlan regények közé. Harper Lee nem olyan régen 2016 február 19-én hagyta el árnyékvilágunkat, de a szívünkben örökké ott lesz (A eszméje, a mondanivalója egyszerűen nem veszhet el! De erről majd később.). A Ne bántsátok a feketerigót című regényért, ami eredetileg 1960-ban jelent meg, már 1961-ben Pulitzer-díjat ünnepelhetett. 2007-ben pedig Elnöki Szabadságéremmel tüntették ki.
A történetünk két főszereplője Jem Finch és Jean-Louise, két kisgyerek akik az 1930-as években egy amerikai déli államban élik gondtalan életüket. Játszanak, szeretnek, kiváncsiak, harcolnak, mondhatjuk, hogy igazi gyerekek. De van mégegy fontos szereplőnk akiről mindenképpen szót kell ejtenem, ő pedig nem más, mint Atticus Finch a két kisgyerek apukája, aki egyedül neveli a gyerekeit és egyben a város tiszteletben álló ügyvédje is.
A kisváros életét teljesen felborítja egy kényes ügy melyben egy fekete férfit nemi erőszakkal vádolnak meg, amit egy fehér nőn követett el. Atticus becsületes ember és valóban az igazságra kíváncsi és megakarja menteni Tom Robinsont a halálbüntetés elől. Amerika az 1930-as években, demokrácia és egyenlőség, ez van amerika zászlajára nagybetűkkel kiírva, de az emberek nem működnek ilyen egyszerűen. Felszínesek, előítéletesek és mélyen rasszisták. Ezt sohasem könnyű megváltoztatni ha egyáltalán lehetséges, de Atticus Finch tesz egy próbát, ha csak egy leheletnyivel is jobbá lehet tenni a világot, akkor Atticus ezt meg akarja tenni. Vállalva azt, hogy kibeszélik, megbélyegzik és ezáltal a saját gyerekeit is kiteszi annak, hogy kicsúfolják és bántják őket, hogy az apjuk egy "niggerimádó".
A gyerekek egy teljesen új világba csöppennek, ami már egyáltalán nem felhőtlen és igazságos. Ez a felnőttek világa. A kicsi Jean-Louise lesz az, aki kimondja a világ legnagyobb igazságát, amit mindenkinek megkéne tanulnia: "csak egyféle emberek léteznek, egyszerűen csak emberek." Milyen könnyű ezt kimondani, de milyen nehéz betartani és úgy látom, hogy napjainkban is komolyan küzdünk azzal, hogy egymást, embertársainkat egyenlően tudjuk kezelni, ne legyünk előítélesek és felszínesek.
Az embereket szokásait, gondolatait, előítéleteit nem könnyű feladat megváltoztatni, sőt néha lehetetlennek tűnik. Atticus a következő választ adja erre a gyerekeinek. Attól, hogy tudod, hogy veszíteni fogsz, nem azt jelenti, hogy nem is kell megpróbálnod győzni. A rasszizmussal kapcsolatban és az élet minden fontos kérdéséhez így kell hozzáálllnunk. Kemény munkával, néha árral szemben is meg kell tennünk, amit helyesnek vélünk, mert csak így érhetünk el eredményeket.
Atticus megteszi a rábízott feladatot, sőt többet is. Elindít egy egész kisvárost egy nehéz és rögös úton. De vajon ezért nem kell túl nagy árat fizetnie?
Mindannyian feketerigók vagyunk, akik tele vannak érzelmekkel, szeretettel, bánattal örömmel. Mindannyian törékenyek vagyunk, fáj ha bántanak, megaláznak, semmibe vesznek minket. Jónak lenni nem könnyű, de törekednie kell rá, mert csak így lehet apránként előrébb és előrébbb lépni. Harper Lee regénye nekem ezt mutatta meg. Kösözönöm, hogy megírta, köszönöm, hogy emberként járt közöttünk és ránk hagyta élete munkáját!