Harper Lee: Menj, állíts őrt!

Harper Lee egyik könyvével már foglalkoztunk a blogon. A Ne bántsátok a feketerigót, sokáig az egyetlen regényének hittük, ami méltán került be az örök klasszikusok közé. Hatalmas érdeklődés övezte, amikor 2015-ben megjelent a Menj, állíts őrt, amely 60 éve eltűnt/a fiók mélyére süllyesztett regényének a kézirata.

A neten több féle verzióval is találkoztam, hogy ez a regény a Ne bántsátok a feketerigót! című regényének a folytatása, míg sok elmélet szerint ez a külön kötetben megjelent regény a legnagyobb regényének egy igen korai és még megmunkálatlan kézirata. Ezt a vitát meghagyom az irodalomtörténészeknek és az amerikai irodalom nagy ismerőinek. Én, mint különálló regényét fogom értékelni az írónő regényét.

A Ne bántsátok a feketerigót című regényben megismert szereplők történetét nézhetünk bele ismételten Jean Louise immár fiatal felnőttként kerül a szemünk elé, Atticus Finch pedig már egy jelentősen megöregedett aggastyánként tér vissza. Számomra a regény egy kicsit nehezen épült fel, szép lassan találkozunk újra a Maycombi emberekkel, a mindennapjaikkal, a problémáikkal, az első párbeszédek is inkább tapogatozóak, visszarévedések a múltba. De érezhető, hogy nincs minden teljesen rendben, sok minden megváltozott, mióta legutoljára láttuk a hőseinket. De ezt igazából természetesnek is vehetjük. Hiszen a gyerekekből felnőttek lesznek, önálló gondolatokkal, értékrendekkel és ne felejtsük el, hogy a mostani regény már az 1950-es években játszódik, tehát túl vagyunk már a második világháborún is. Egy olyan generációval is találkozunk, aki már találkozott a háború borzalmával. De a regény épphogy érintőlegesen egy-egy pillanatra villantja fel számunkra, hogy mi is történhetett az 1940-es évek közepén. Maycombnak és a déli államoknak egy régi vesszőparipája kerül elő, a szegregáció és a négerek kérdése. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi fiatal afroamerikai vonult be az amerikai hadseregbe, hogy Amerikáért, a saját hazájukért is harcoljanak és akár meg is haljanak érte. De továbbra sem beszélhetünk arról, hogy egyenrangú állampolgárok lennének fehér társaikkal szemben. A fehéreknek továbbra is a legfontosabb, hogy a feketék gyerekei ne járhassanak egy iskolába a saját gyerekeikkel hiszen akkor olyan buták lesznek a gyerekeik, mint a feketék. Tehát a déli államok ugyanott tartanak, ahol elindultak, érdemben nem túl sok mindent változott. Jean Louise nagybácsija Jack bácsi idézetét hadd hozzam ide, ami jól letükrözi, hogy milyenek is vagyunk mi emberek: "A történelem elkerülhetetlenül ismétli önmagát, az emberi nem pedig természetéből már csak olyan, hogy saját történelméből tanul a legkevésbé."

Jean Louise ezekre a kaotikus állapotokra érkezik haza, forog vele a világ. De a legnagyobb sokkhatás még hátra van számára, aki nem más mint a saját apja, a szabadságharcos, aki korábban szembe ment az egész rendszerrel az igazságért, egy néger fiú igazáért. Ez az ember most a szegregáció támogatója, a négerek jogait korlátozó Tanács elnöke. Apja és lánya közötti konfliktus (vagy inkább háború?) elkerülhetetlen. A regény megmutatja félelmeinket, szorongásainkat, hogyan is működnek az egyes társadalmi csoportok. Bevallom őszintén Atticus Finch karaktere egy kicsit összetörte a szívemet. Az ember, aki hős volt, aki vállalta a legnehezebb szerepet is az igazság védelmében, enged az elveiből és felkészül a lányával való összecsapásra is.

Tanulságos regény, komoly karakterekkel és párbeszédekkel. Könnyű olvasmánynak nem nevezhető, elgondolkodtató regény. Olyan társadalmi problémákat feszeget,amik még itt a 21. században is itt kísértenek bennünket. Félelmetes volt olyan gondolatokat olvasnom, amiket a mai jelen társadalomban is észre veszek és komoly szorongást okoznak a lelkemben.

Mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom ezt a remek regényt! Jó olvasást!