Ernst Jünger: Acélzivatarban

Jelen könyvet azért is vettem kezembe mivel ebben az évben 2014-ben emlékezünk meg az első világháború századik évfordulójáról. Maga a könyv már nem fiatal hiszen a szerző már 1920-ban megírta (naplói segítségével) ezt az első nagy világégésről szóló munkát, amit most végre magyarul is elolvashatunk.

Ernst Jünger maga is részt vett az első világháborúban, egyszerű frontkatonaként kezdte, majd egészen hadnagyi rangot és több magasabb kitüntetést is kiérdemelt. A könyv, mint már a bevezetőmben is említettem nagyrészt a háborús naplóiból formált irodalmi igényű regénnyé vált. A cselekmények a nyugati fronton játszódnak, ahol a legtöbb nagy ütközetben részt vett. Ami engem a legjobban meglepett az a tárgyilagosság, ahogy az eseményeket leírja. Ne várjunk komoly mély lélekábrázolásokat, mint mondjuk Remarque: Nyugaton a helyzet változatlanjában (Remarque-ra még később egy mondat erejéig visszatérek!), akiről még Jünger beszél nekünk, hogy mit szeret, hol ismerte, a következő mondatban már azt olvashatjuk, hogy egy srapnel találat következtében valamelyik lövészárok aljában elvérzett. De nincs idő merengeni, mert közben a roham vagy a védekezés folytatódik, nincs idő sokáig rágódni. Az író ezt a nyomasztó légkört, remekül tárja elénk. Külön élményszámba megy, a lövészárkok életéről szóló fejezet, az állandó várakozás, az állandó készenlét és az állandó feszültség, amely végig kíséri a regényt. Megismerkedhetünk azzal a jelenséggel is, ami jellemző volt az első világháborúra, még pedig a láthatatlan ellenség. Tűzérség, gránátok, srapnel, egy-egy golyó és utána a Halál. Szemünk előtt rajzolódik ki az a rengeteg ember, aki a halálba vonul, temetetlen halottak mindenütt, a tűzérség pedig tovább ront a helyzeten, sok történész kimondta és Jünger is kiválóan tárja elénk ez már ízig-vérig anyagcsata és maga az ember az anyag. Egyik kedvenc jelenetem a könyvből, amikor Jünger már hadnagyként rohamra készül és a következő gondolatát osztja meg velünk: "Jobb egy gyenge ember akinek a helyén van a szíve, mint egy erős ember, aki gyáva."

A regényből a háború összes borzalmát első kézből visszakapjuk egy korabeli tudosítótól. És, hogy Remarque-ra visszatérjek, a könyv végén található remek tanulmányból (Csejtei Dezső-Juhász Anikó: Fronthengermű-tollhegyen) tudtam meg, hogy Remarque mielőtt megírta világhírű regényét a Nyugaton helyzet változatlan-t előtte olvasta Jünger regényét és sok elemet merített belőle. Méltó emlékezés a regény az első világháborúra. De fontosnak tartom megemlíteni, hogy mit sem ér az emlékezés, ha a tanulságokat nem vonjuk le és belelépünk ugyanazokba a hibákba, amiket már elődeink is elkövettek. Sajnos, ahogy esténként a híradót nézem, könnyen lehetségesnek látom, hogy a világunk nem tanult és nem is tanul semmit a történelemből és sodródik egy újabb világégés felé. (Ne legyen igazam!) Bízok benne, hogy még minden megváltozhat és ezeknek a regényeknek az ismerete is segíthet, hogy egyénileg megismerjük és tudjuk, hogy több hasonló eseményt már a jövőben nem szeretnénk megélni.

Jó olvasást kívánok Mindenkinek!