Antoine Leiris: Csak azért sem gyűlöllek titeket

2015. november 13-a örökre beírta magát a történelemkönyvekbe. Ennyi idő után is nehéz írni, beszélni a történtekről. Európát, Franciaországot alapjaiban rázta meg azok a terrorcselekmények, amelyek Párizsban történtek. Szinte minden embernek mi jut eszébe, érthetetlen, felfoghatatlan. Antoine Leiris ezen a napon a 17 hónapos kisfiával Melvillel maradt magára, édesanyjuk nem jön többé haza... Fiatal 28 éves apa vagyok, egy 5 éves gyerekkel és a feleségem most hordja szíve alatt a következő gyermekünket. Nagyon fájdalmasan, nehezen vágtam bele ebbe a könyvbe. Magamtól kérdezve: Biztosan akarom ezt? - Igen akarom. Tudni kell, érezni kell, még akkor is fáj. Anélkül, hogy nem ismerjük egyes emberek, érzéseit, gondolatait, fájdalmait, addig csak egyoldalú sablonos álláspontokat tudunk kialakítani.

Ennek a családnak az élete darabjaira hullott szét. (És még mennyi...) De tudja, hogy akkor hogy is fáj az élet nem állhat meg. Férfinek, apának kell maradnia a gyermekükért, a szerelmének a gyümölcséért, a jövőért. Már önmagában ezért is nagy embernek tartom, de a szavai, a története, ami az interneten is gyorsan terjedt, "Csak azért sem gyűlöllek titeket". Komoly, mély gondolat. Az emberek 99%-a el tudná fogani, ha dühös lenne, ha bosszút akarna, emberi lenne. De ez a gondolat, megfosztja ezeket a terroristákat, amit szeretnének, nem tudják a gyűlöletet, a haragot, a félelmet terjeszteni. Látunk egy embert ebben az állatias, eltorzult világban. Van remény! Antoine Leiris megmutatja nekünk, a saját fájdalmát, azt, hogy férfi, apaként tovább megy ezen a fájdalmas úton.

A könyvben a szörnyű nap kezdetétől, egészen a szeretett feleség eltemetéséig ismerhetjük meg Antoine életét. Sokszor a sírás határán olvastam a könyvet. Fáj és dühít az emberi gonoszság. A pusztítás, amit az ember egy másik ember ellen képes véghez vinni. A gyűlölet pedig szép lassan növekszik az egész világon, bekúszik a mindennapjainkba, és jámbor, kedves emberek szép lassan bosszúért, háborért, fegyverért kiáltanak. Ez lehet a vég kezdete, ha hagyjuk. Leiris nem hagyta, pedig neki nem kevés oka lett volna rá. Vajon ezek a terrorsiták, vallási fanatikusok tudják, hogy mit tesznek? Hogy embert ölni nem dicsőség? Családokat elpusztítani nem hősies? Nincs olyan Isten, aki ezért jutalmat osztana a túlvilágon.

Véleményem szerint, a terroisták gyáva emberek. A polgári lakosság támadása, pusztítása, megfélemlítése nem "harcoshoz" méltó. Nem katonák, harcosok csak szimpla gyilkosok. A szerző után szabadon üzenem Nektek: "Csak azért sem gyűlöllek titeket!"

Egy régebbi Orbán Ottó verséből való idézet jutott eszembe mikor a könyvet olvastam. Az idézet így szól: "Az emberfaj sárkányfog vetemény."

Sajnos ez az idézet egyre többször igazolódik. Saját fajunkat pusztítjuk, mióta a világ a világ és soha nem tanulunk belőle. Tanítsuk a gyerekeinket, szépre, jóra, akkor még lehet esélyünk.

A könyv nagyon megrázó, szomorú, de mégis bárki, aki teheti olvassa el! Egy ember, egy család szemén keresztül láthatja és értékelheti a történteket.

Köszönöm, Antoine Leiris és Melvil, hogy emberek maradtatok még a szörnyűség óráiban is!